Helyszín: valahol a hegyek között. Szereplők: egy kispap, egy filozófus, egy politikus és egy újságíró a lövészárokban, a békeharcos pedig egy napernyő alatt révetegen füstölög. Rajtuk kívül vannak még sokan. Idő: azon kívül, hogy süt a nap, 2013. Szituáció: egy elképzelt, még nem létező háború. A kiskatonák kemény három hónapos kiképzés után már probléma nélkül ki tudják cserélni a tárat, csupán a kiképzőtisztnek sajog azóta a hátsója, elhúzódott a műtét, mert az orvos a nevetéstől nem tudta egykönnyen kivenni belőle a golyót. Nem látott a könnyeitől. Az ellenség közeleg és a bakák a következőkről morfondíroznak: „Jézus szeretete és az Atya...”, „lehetségesek-e a priori szintetikus ítéletek? Hiszen minden katona fegyveres...”, „ők sem érinthetetlenek, ezt tudomásul kell venniük”, „ezt meg fogom írni...”. Egyedül a békeharcos gyújt rá még egyre.

Hadseregre szükség van, hiszen valamivel fenn kell tartani a világ rendjét, és valamire el kell költeni az adófizetők pénzét. Ugyanakkor továbbra is egy olyan világban élünk, ahol a józan ész helyett még mindig erőszakkal rendezzük dolgainkat, az „erősebbnek mindig igaza van” elvvel.

Hát az, amit én most el szeretnék maguknak mesélni, még 2003-ban kezdőd ött . Vagyis hét évvel ezelőtt. Bizony. Akkor alapította meg ugyanis Szabadkán főhősünk, Pe đa Mališanović az Azohem vegyi gyárat. A mára már hatalmassá nőtt vállalat akkor még egészen kicsi volt, Makkhetesen a családi házak között bújt meg és kezdte meg működését. Szép lassan növekedett és gyarapodott, és az emberek kezdtek felfigyelni rá. Nem lehetett ugyanis nem észrevenni, hiszen lakott területen ontotta magából a füstöt. A kész műtrágyát hatalmas zsákokban, óriási teherautókkal szállították el a Makkhetesről a központon át a világ minden tájára.