Ebben az igencsak téliesre sikeredett fagyos márciusban úgy várom a tavaszt, mint az emberarcú kapitalizmus beköszöntét. Merthogy ismerőseim közül az egyik arra panaszkodik, hogy éppen most rúgták ki munkahelyéről; a másik dolgozhat ugyan még néhány hetet, de a jól menő gyárban is csupán a minimálbért teheti zsebbe; a harmadik azon idegeskedik, hogy ha a korábban tönkretehetetlennek tűnő vállalata mégis csődbe menne, mit kezd vele a leendő tulajdonos – és közben mindannyian elűznék már a végtelen telet, hogy legalább a tüzelő árát megspórolhassák.

Ilyen volna a vadkapitalizmus, amikor éppen megpróbál átfordulni szelídbe? Mert ugye volt a szocializmusnak is olyan időszaka, amikor azt mondták rá, hogy kezd emberarcúvá válni: lágyult a diktatúra, a kisember vagy a középkategóriás dolgozó messzemenően jobban élt a munkájából – és volt neki! –, mint mostanság; hitelből házat épített, és nem nyúzta le a bank a bőrét – csak az a baj, hogy a rendszer csupán utolsó harmadában mutatott ilyesféle képet.

Most pedig, miután többé-kevésbé lezajlott a tőke újrafelosztása, és hozzájutottak tehetséges emberek, miként félanalfabéták is, s kezdetét vette a korrupció elleni harc és a bűnözőkkel történő leszámolás, talán hozzáláthatnánk az emberarcú kapitalizmus építéséhez is. Mert ha nem iparkodunk, akkor rengeteg télnek kell még elmúlnia ahhoz, míg beköszönt.

Ám ha jól belegondolok, nem is ígérte senki. Kommunizmust igen, de az sem jött be.