Gyönyörűségem

– Mintha csorbult lelkem darabját kaptam volna vissza általad, egy rég elveszített részem, mely talán sohasem volt az enyém, csupán a nosztalgiája űzött, égetett, hogy mégis felkutassam – mondogatta később gyakorta – de simításai beszédesebben vallottak minden szónál. – Épp egy ilyen cifra, ilyen úrhatnám kellett neki – fordultak utánunk sokszor a poros kis utcán ballagók. – Különc ez a legény, mintha bizony anyatej helyett izzó parázzsal etette volna a dajkája – tették hozzá legyintve. Együttléteink közül a fülledt, virágillatba fúló nyáresték voltak a legszebbek, mikor az akácfák összeboruló, susogó alléján túl az öreg gesztenyék szegélyezte völgyre úgy borult rá a csillagokkal hímzett szurokszín égbolt, hogy alatta a virágok szirma se vethessen ráncot. – Csak ezen a helyen tudok az álmaimról mesélni, mondta mindig, a völgybe vezető göröngyös dűlőút hepehupáit magunk mögött hagyva, a bársonyos pázsithoz érve. Ezek a gesztenyék az én óriásaim, a szentjánosbogarak a tündéreim, e rögökből gyúr üvegtetejű hegyeket a képzeletem. Ha behunyom a szemem, óriásivá tágul a világ, négy sarkában ezernyi titokkal, csalogatón… Ilyenkor mindig belekezdett egy különös kalandokról szóló mesébe. – Kár, hogy nem nőttek szárnyaid, mint a táltosoknak, hogy együtt röpüljünk, túl a hegyeken, a rettentő óceánon, amelyről dalmát tengerészek meséltek még gyerekkoromban – suttogta egyszer a levélcsipkék közt átcsorgó holdfényt kémlelve, s a hangjában elhalkult a citeraszó. Másnap reggelre nyoma veszett. – Ördögfattya ez, idegenszívű, hajtja az apja szilaj vére – mondták rá rosszalló fejcsóválások közepette, hozzátéve, hogy nem is volt közéjük való. Akár siratóasszonyok olvasóin a csontszínre fakult, apró szemek, kezdetben úgy peregtek felettem a napok, aztán az egész mindenség belelassult valami ólmos monotóniába. Hosszú, végtelen folyammá duzzadt az idő, mely apránként csiszolt, koptatott egyre, majd buja, méregzöld borostyánindákkal fonta körbe testem mezítelen magányát.