Átépítési láz Londonban

Az 1852-ben alapított múzeum hat emeletével és több mint négy és fél millió tárgyból álló gyűjteményével a világ legnagyobb iparművészeti múzeuma. A kollekció 5000 év iparművészetét öleli fel az ősidőktől napjainkig. Az épület alapkövét maga Viktória királynő helyezte el. Ma 50000 négyzetméternyi területen 145 terem található, ám az állandóan bővülő gyűjtemény elhelyezése még így sem egyszerű feladat. A magasföldszint egy részét eddig raktárak és irattárak foglalták el. Ezeket most lefelé és felfelé is kibővítették, és a három szinten helyezték el az i.sz. 300–1600 közötti időszakból származó különféle használati tárgyakat, valamint műalkotásokat. A főbejárat halljából nyíló, különleges építészeti megoldások révén felülről megvilágított, új galériák a tágasság érzetét keltik és lehetővé teszik a nehezen bemutatható, hatalmas tárgyak – pl. épületelemek – természetes fényben, impresszív módon való kiállítását. Ez lenyűgözi a sajtót és a közönséget, ám a gyűjtemény rendszerezésére vonatkozó innovatív hozzáállás megosztja a szakértők és a kritikusok véleményét.

A V&A a Természettudományi Múzeum, a Tudományos Múzeum és más intézmények szomszédságában található London Albertopolisnak nevezett részében, amelynek kulturális, tudományos és oktatási jelentősége hatalmas.

A számos oktatási reform miatt a szigetország lakói másképp viszonyulnak az információszerzéshez, mint mi. Az állami iskolák zömében együtt tanulnak az egészséges és a segítséggel elő diákok, köztük azok is, akiknek speciális kisegítő tanárra van szükségük, azaz gyengén látók, halláskárosultak vagy tanulási nehézségekkel küzdenek. Az oktatás legfontosabb eleme ezért a megkülönböztető és a befogadó oktatás. A tanárok lényegében alapinformációkat adnak át, amelyen felül az alaposabb ismeretek megszerzése – vállalt projektek révén – a tanulók saját erőfeszítéseinek függvénye. Az iskolát ily módon befejezni talán könnyebb, ám valóban hasznavehető, részletekre is kiterjedő tudásra szert tenni sokkal nehezebb, elszántság, alaposság, áldozatkészség és ambíció függvénye. Az iskola így jellemfejlesztést is folyat: Angliában valóban nem az iskolának, hanem magunknak tanulunk. Az ismeretek átadásában ily módon a szülőkre nagyobb feladat hárul. Ez is közrejátszik abban, hogy Angliában a múzeumok a családok közkedvelt kirándulóhelyei – főleg az esős napokon, amiből viszont köztudomásúlag igen sok van… Különösen érvényes ez az ingyenesen látogatható, államilag támogatott múzeumok esetében, amelyek közé a V&A is tartozik. Valószínűleg ezek a megfontolások vezérelték a múzeum kurátorait, amikor az egy-egy teremben bemutatandó anyagot összeállították. A kiállítási katalógus előszavában olvasható, hogy a gyűjtemény bemutatása nem kronologikus. Ehelyett alternatív megközelítést kínálnak: alapötleteteket, témákat vetnek fel, amelyeket az egész korszakon keresztül megfigyelhetünk és tanulmányozhatunk. Az új kiállítási módszerrel a kurátorok azt a nézetet akarják megváltoztatni, hogy a középkor az emberiség történelmének sötét és ördögi korszaka volt. Ám az innovatív hozzáállás folytán a fürdővízzel kiöntik a gyereket is: hiába keresünk kezdeteket, fejlődést, vagy következményeket, netán különbségeket dél és észak művészete, vagy az ortodox bizánci templomok és a római katolikusok között… Ezt nehezményezi a szakértők nagy része, akik rávilágítanak arra, hogy a kiállított tárgyak „alternatív” rendszerezése felületes. A felháborodott kritikusok a következőt állítják: az új rendszerező elvek szerinti felosztás populáris, ám nélkülözi a tudományosságot. A tudásanyag nem mélységben mutatja be a korszakokat, de nem is enciklopédikus: kevesebb tárgyat mutat be egy-egy felvetett témával kapcsolatosan, mint amennyi kimarad belőle, ahhoz, hogy a kérdést mélységében megvilágítsa.

A termeket járva valóban nem találunk művészettörténeti keretet vagy stílusáttekintést, amelybe esetleg beleilleszthetnénk az eddigi tudásunkat. A kiállításon a szépség iránti igényünk mindenképpen, tudásszomjunk talán némileg kielégül, ám ha nem megbízható stílusismerettel járjuk végig a tíz termet, és nincs elképzelésünk arról, hogy mi is a különbség a római, a bizánci, a román, a gótikus vagy a reneszánsz stílusok között, akkor csupán a témák összefüggéstelen ismétlődését látjuk.

A katalógus azt állítja, hogy a témák átlépik a földrajzi, kronologikus és kritikus szempontok korlátait. A tudósok azonban azt, hogy kurátori szeszélyeknek nincs helyük a hosszú távú kiállítások esetében – márpedig az átalakítás nehézségei nyilvánvalóvá teszik, hogy az elrendezés a jelenlegi marad jó néhány diákgeneráció idejéig. Elgondolkodtató, hogy hol a határ a régi, elavult információk szelektálása és a túlzott leegyszerűsítés között, nehogy mi állítsuk ki saját magunk s a jövő generációk szegénységi bizonyítványát.