Azzal kezdem, hogy örök életemben becsületes „adófizető” polgár voltam. Minden olyat be(meg)fizettem, amit be(meg) kellett fizetni. Mégis, most arról írok, ami teljesen ellentmond első állításomnak, illetve (tehát) – azért én sem vagyok patyolat.

Úgy adódott, hogy az elavult kazánt kicserélhettem. Fával tüzeltem az idén, s talán először volt olyan, hogy nem éreztem lelkifurdalást, mert igazából annyira volt melegem, amennyire „bedurrantottam”.

Hogy miért tartom magamat mégis egy kicsit „bűnösnek”? Hát azért, mert be van vezetve a gáz, sakár árammal is melegedhettem volna, tehát a befektetés mellett az „alternatíva” adott volt. De! De most jön az apropó: boldogult gázfogyasztó koromból megmaradt némi adósságom. Nem sok, de elhatároztam, hogy húzom a kifizetését, elvégre más, fontosabb dolgok is vannak. A múltkorában azonban felhívott egy kedves hang, amely a megszokott fenyegetések helyett azt kérdezte, az adósságomat mikor és miként tudnám törleszteni. Lám, lám! – gondoltam magamban, lehet ezt „utolsó figyelmeztetés” nélkül is! Másnap befizettem a tartozásom felét, de utána megtudtam, hogy nem a szolgáltató hívott fel, hanem egy megbízott közvélemény-kutató cég, amely csengő-bongó hangon söpri be azt az összeget, amelynek talán bottal üthetné a nyomát az illető cég.

Nem rossz ez a taktika! Úgyvagyok vele, hogy a másikrészletet is megérdemlik. Befizetem azt is. Egyszer, ha lesz rá pénzem.