A belügyminiszter és a vajdasági magyar szélsőségesek

Először is miért nem a pártok újrajegyzésekor hozakodott elő meglátásával? A pártprogramot vagy az alapszabályzatot kifogásolva megtagadhatták volna az MRM bejegyzését, és nem alakul ki az a kényes helyzet, hogy alig két hónappal ezelőtt az illetékes minisztérium alkalmazottjai úgy ítélték meg, hogy a pártprogram és az alapszabályzat nem mond ellent a szerb alkotmánynak és törvényeknek, a párt összegyűjtötte a törvény által előírt szükséges támogató aláírást, a pártot azonban most mégis betiltanák.

A belügyminiszteri megnyilatkozás másik megkérdőjelezhető pontja az, hogy a betiltás lehetősége csupán egyetlenegy pártra terjed ki, holott Szerbiában köztudottan több szélsőjobboldalisággal gyanúsítható szervezet van, elég csak visszagondolni a fél évvel ezelőtti Büszkeség napi felvonulás elmaradására, amiről túlnyomórészt (szélső)jobboldali eszmék terjesztésével gyanúsítható szervezetek tehetnek. Jogosan merül fel a kérdés, hogy ebben az esetben – miután bejelentette, hogy a rendőrség képtelen biztosítani a rendet a főváros központjában, ezért ott nem tartható meg a felvonulás – a belügyminiszter miért nem vetette fel azonnal a betiltás lehetőségét egyes érintett szervezetek irányában.

A szélsőjobboldali eszmék terjesztésével – nemzeti, faji és vallási türelmetlenség szításával, az alkotmányos rend veszélyeztetésével stb. – alaposan gyanúsítható pártok, civil szervezetek vagy csoportosulások tevékenységének esetleges betiltását széles körű rendőri vizsgálatnak kell(ene) megelőznie, és csakis ily módon lenne szabad dönteni egy bejegyzett szervezet működésének betiltásáról – amennyiben szükség mutatkozik rá, a Magyar Remény Mozgalom betiltásáról is. Itt kell megemlíteni, hogy Heti körkérdésünk szavazói nagy többsége szerint nem kell betiltani a párt működését.

Érdemes azonban megvizsgálni az érem másik oldalát is, mert önkényességéből kifolyólag bármennyire is elfogadhatatlan Ivica Dačić bejelentése, valószínűsíthetően mégiscsak bizonyos információkon alapul, amelyeket a belügyminiszter nem osztott meg a közvéleménnyel.

Az MRM a legfiatalabb vajdasági magyar párt, tevékenysége még nemigen kristályosodott ki teljes mértékben, komolyabb választásokon még nem vett részt, így a közösség érdekében számára legfontosabb tennivalók és azok kivitelezésének módja, továbbá támogatottsága is igen képlékeny, bár eddigi megmozdulásaik – HVIM-pólós fiatalok a pártprogram-ismertető összejövetelen, a Jobbik tisztségviselőinek részvétele fórumaikon – erős jobboldali beállítottságról tesznek tanúbizonyságot. A kérdés az, hogy a párt a polgári és konzervatív értékeket valló jobboldaliságtól mennyire akar eltávolodni, kockáztatva ezzel, hogy átlépi azt az elképzelt vonalat, amelyen túl már a szélsőségesség ismertetőjelei jelentkeznek.

A problémát sokban nehezíti az, hogy a szélsőjobboldaliságnak nincs konkrét definíciója, csupán ismérvei vannak, és a gyakorlatban nagyon nehezen lehet meghatározni, hol húzódik a fent említett elképzelt vonal. Ezért is kell minden konkrét esetben külön vizsgálatot folytatni, ha felmerül a szélsőjobboldaliság veszélye.

Az említett témakörben, de a fentiektől kissé elrugaszkodva azt is el kell mondani, hogy nekünk – vajdasági magyaroknak – van a legkevésbé szükségünk szélsőségesekre saját sorainkban. Olykor úgy érzem, hogy sokaknak sokszor teljesen mindegy, hogy mi történik, csak magyar előjelű legyen. Ezzel egyáltalán nem tudok egyetérteni, mert azért először is maradjunk meg embereknek, és csak azután legyünk minden más, többek között magyarok is. Bizonyos értékek feje tetejére állításából kifolyólag félő, hogy előbb-utóbb a „vajdasági magyar ember” is nagyot fog zuhanni a minőségi ranglétrán. Nem kell túlságosan leleményesnek lenni ahhoz, hogy időben észrevegyük azt, hogy a kritikamentes fogadtatás által a megmaradásunkért folytatott mindenféle törekvés és ténykedés gyakran már önmaga paródiájává válik, és csak felgyorsítja azt a folyamatot, amelynek megakadályozásáért állítólag síkra száll.

A nacionalizmusban ugyanis nem a más nemzet iránti türelmetlenség, hanem a saját nemzetem felmagasztalása a legveszélyesebb! És itt egyazon „betegségről” van szó, csak az előjelek és a tünetek különböznek egymástól. Amikor őket hallgatjuk, minden, amit tesznek, s amiért küzdenek szépen hangzik, magasztosnak tűnik, de ne feledjük el, hogy soha egyetlen szélsőjobboldali sem vallja magáról azt, hogy ő szélsőjobboldali. Szinte törvényszerűen a demokrácia „szent intézményei” mögé bújnak, és szólásszabadságra, emberi jogokra és hasonló értékekre hivatkoznak, amelyek még véletlenül sem jelentik azt, hogy bármikor bármit bárhogyan.

Kis közösségünkben gyakran hallani különféle hangzatos beszámolót fennmaradásunkról. Ilyenkor sok minden szóba kerül: a magyar egyetem, a magyar oktatás, a hagyományápolás és megannyi más, amely dolgok szükségszerűsége vitathatatlan, egy valami azonban mindig kimarad: az önkritika. Pedig mély meggyőződésem, hogy az a közösség, amely nem rendelkezik egy bizonyos fokú önkritikával, jövővel sem igazán rendelkezik. Alacsony létszámunk nem magyarázat és igazolás arra, hogy mindenféle szervezkedést a köreinkben örömmel fogadjunk és ölbe tett kézzel nézzünk végig. Számunkra is, mint mindenki másnak, létfontosságú saját berkeinkben elválasztani egymástól a jót a rossztól. Ezért nyíltan ki kell(ene) mondani azt, hogy magától értetődően nem minden pozitív, ami magyar előjelű. És ezt nem másnak, hanem nekünk, magyaroknak kell megtennünk, a nem kívánatos szervezkedésekkel köreinkben nekünk kell leszámolnunk, nekünk kell reagálnunk rájuk – csakis önmagunk érdekében.