Nő a rászorulók száma

Az otthonhoz érve meglepetten láttam, hogy az ételre várók között elég sok a fiatal. A konyha eredeti célcsoportja a nyugdíjasok és az egyedül élők voltak, de a munkanélküliség és a pénztelenség megtette a magáét. Az otthon konyhájában Gizi néni, az egyik ételosztó aktivista fogad, aki már a kezdetek óta részt vesz a munkában. Mekkora igény van az egytálételre? – Változó. Tavaly többel kezdtünk, de utána lecsökkent ez a szám. Ha jön valamilyen munkaidény, akkor lecsökken az igénylők száma, de ennek ellenére elfogy az étel. Jelenleg 90 személynek adunk enni, de vannak olyanok is, akiknek a társaik elviszik az ételt, mert nem tudnak eljönni. Kik szorulnak rá leginkább az ingyenes ebédre? – Az idősek és a magányosak, de egyre több a fiatal is. Olyanok is eljönnek, akik már dolgoztak és adtak az államnak, de most nincs munkájuk. Sok a többgyerekes szülő is. Azt észrevettük, hogy amikor adják a szociális segélyt, akkor hanyagolják a konyhát, de utána jönnek és kérik az ételt. Az emberek mennyire elégedettek a kiosztott étellel? – Ebben a szezonban nagyon elégedettek. A tavalyi és korábbi évekhez képest valóban minőségesebb az ebéd. A konyhából átmentem a nagyterembe, ahol az ételre várakozók ácsorogtak. A meggyötört emberek csoportokba verődve beszélgettek, és többségük ruházata elárulta, hogy a szegénység és a nélkülözés a mindennapjaik része. Tartottam tőle, hogy az ételre várók szégyenlik a dolgot, és nem akarnak majd beszélni, de többen is fenntartás nélkül elmesélték történetüket. – 28 évet fönt dolgoztam a Május 1-ben, és semmit sem kapok, csak ezt az egy tál ételt – kezdi történetét Magdolna, aki férjével együtt 10 000 dinár nyugdíjból próbál megélni. – Én hatszor voltam műtve, a férjem meg kétszer, és most is beteg. Ő kap 10 000 dinár nyugdíjat, nekem meg azt mondták a szociális központban, hogy nem jár semmi. Ha nem dolgoztam volna, akkor nem fájna, de dolgoztam, ameddig bírtam. Ide második éve járok, és szégyenlem, hogy ide kell jönnöm. Az itteni étellel elégedett vagyok, és nagyon örülök, hogy egyáltalán ezt is kapom. Herminával szerbül beszélek, de az ő története sem vidámabb, mint Magdolnáé. – Van egy 11 éves lányom, és 6900 dinár szociális segélyt kapok, de azt is csak hat hónapig. Próbáltam más támogatást is szerezni, de semmit sem adtak. A konyha nagy segítség, és rendszeresen járok, de ez csak napi egy étkezés, szerdán és szombaton pedig nem is dolgozik. Az étel, amit adnak, egyszer jó, máskor meg nem annyira. Olyan is volt, hogy nem tudtuk megenni. Egy ötgyermekes asszony is hajlandó volt beszélni róla, hogy miért jár az ingyenkonyhára, de nevét nem árulta el. Családja a férje szerény jövedelméből él, és nem tudják miből iskoláztatni a gyerekeiket. – Öt gyermekem van, és a férjem fizetéséből élünk, ami nem túl sok. Az egyik gyereknek is el kellett menni dolgozni, hogy egy kis pénzt keressen. Az itteni étellel meg vagyok elégedve, és mindannyiunknak viszek. Örülök, hogy ez is van, mert más segítséget nem kapunk. Valószínűleg mind a 90 adag ételnek megvan a maga története. Sajnos, az utóbbi időben egyre kevesebben számíthatnak az állam hathatós támogatására. Aki ugyanis ingyenkonyhára kerül, az a legtöbb esetben az éhhaláltól menekül meg azzal, hogy naponta egyszer meleg ételt kap. 16 helyre juttatja el a Vöröskereszt kocsija az ebédet Gizi néni, a vásártéri otthon aktivistája Az ingyenes ebédre várva