Egy újabb doroszlói költő

A kötet hátsó borítóján található rövid életrajzból kiderült, hogy doroszlói születésű a szerző, ami felkeltette érdeklődésem, hiszen Doroszló számos irodalmárt magához vonzott, Herceg Jánost, Fehér Ferencet; megtartott, Lennert Tímeát, Wilhelm Józsefet, vagy éppen elengedett, hogy máshol írják műveiket, mint Hász Róbertet, meg Purger J. Jenőt. Az újabb doroszlói költő műve több kérdést is előhívott bennem, amelyekre csak találgatva kereshetek választ.

Az irodalomban nem kuriózum, hogy az alkotó nem anyanyelvén, hanem egy másik, választott nyelven hozza létre alkotásait, és az sem, hogy az ilyen, nem anyanyelven született alkotások világhírnevet hoznak szerzőjüknek. Annak ellenére, hogy az anyanyelv-pedagógia úgy tartja, hogy akik nem anyanyelvükön írnak, gyakran szótározásra szorulnak, ezért szövegük kevésbé részletgazdag, kevésbé dinamikus, darabosabb az anyanyelven írott irodalomnál, inkább körülíró jellegűek, mint leírók. Dr. Purger J. Jenő PhD a Pécsi Tudományegyetem Állatökológiai Tanszékének vezetője, egyetemi docens azonos a verskötet szerzőjével, Jene J. Purgerrel, s minden jel arra utal, hogy magyar anyanyelvű. Doroszlón, Zomborban, Újvidéken és Belgrádban végezte tanulmányait, Budapesten doktorált, vélhetően szerb nyelven végezte az egyetemet. Pontosabban szerbhorvát nyelven, mert abban az időben így nevezték az államnyelvet. A versek datálásából kiderül, huszonhárom évesen, Újvidéken kezdett a szerző verselni, majd 1990-től hosszú szünet következett, a gyűjtemény végére egy önéletrajzi, visszatekintő jellegű költemény került 1996-ból. Miért írta szerbül, pardon, szerbhorvátul a verseit? Bizonyára tanulmányainak nyelve és környezete, baráti társasága játszott ebben meghatározó szerepelt. A másik kérdés, hogy miért a kötetben szereplő első vers megszületését követően közel negyed évszázad múltán adta közre ezeket a költeményeket, illetve, egyáltalán miért adta őket közre? Válaszokat konstruálva arra gondolok, a felelet az előző feltételezésben rejlik: ez a könyv, a Zbrka pesama a szerző fiatalkorának összegző dokumentuma. Egyfajta rekapituláció, miként arra a záróvers utal, elszámolás a múlttal, az egykori személyiséggel, és a nyelvvel, amelyen a szerző akkoriban beszélt, tanult, társalgott, udvarolt és verset írt.

De milyenek is Jene J. Purger versei?

Roppant szimpatikusak. Egyfelől a lecsupaszított lexika jellemzi őket – amit vélhetőleg a nem anyanyelviség következményeként is azonosíthatunk –, másfelől pedig a részleteket kiemelő képi világuk az alkotó emocionális érzékenységére utal. Érdekesek kontrasztos meglátásai, verseiben a magasztos helyére a földhözragadt, a boldogság helyébe a boldogtalanság, a líraiság helyébe a tárgyilagosság kerül, mintha valamiféle behelyettesítő költészetet művelne a szerző. Néhol úgy érzem, nem is verset, hanem vázlatot olvasok, mégis érzem az egészet, érzem a költőnek az abszurd, a groteszk ábrázolása iránti hajlamát. Költeményei olykor szinte aforisztikusak, máskor a gyermekvers játékosságával, rímeltetésével és ritmikájával idézi meg a látványt, a vershelyzetet. Ennek ellenére nem tanult, hanem spontán költészetet művel, s kikéri magának a korlátlan szabadságot. Haiku című verse például semmilyen formai rokonságot nem mutat a címbe emelt versformával. Mivel máshol a szerző nem tanúsít hasonló formabontó szándékot vagy készséget, nem igazán tudok mit kezdeni a haikujával, legfeljebb egy játékos ötletként könyvelhetem el, amire persze joga van a költőnek.

Mindent összevetve egy következetes világszemlélet fogja egybe a kötetbe sorolt verseket, a „szomorú boldogság”, vagy a boldog szomorúság ifjúi spleenje, lázadása, hetyke humora, groteszk látószöge egyben.

A hátsó borítón olvasható életrajzi jegyzet szerint a szerzőre számottevő befolyása volt Tolnai Ottó művészetének. Bár Jene J. Purger nem a Tolnai-féle semmis dolgok felfedezője, valóban rendelkezik a ráközelítés adottságával, a részletek látvánnyá nagyításának tehetségével, ami a verseken kívül a kötet első és hátsó borítóján, a szerző által készített fotókon is érzékelhető. Ez a könyv valóban annyi, amennyit a szerzője szánt neki: egy életszakasz sajátos világlátásának és egy ígéretesen induló költői kifejezésmódnak a kései dokumentuma.