A kor átka, hogy ma már mindenki „mester”

Mivel foglalkozik egy statikus? Milyen feladatokat kell, hogy elvégezzen, ellenőrizzen?

– A statikus feladata, hogy megtervezze az építmény szerkezetét, úgy, hogy az biztosítani tudja az épület stabilitását a saját terhe és az épületben megjelenő hasznos terhek alatt. Itt még hozzá kell adni, hogy ezeket a terheket át kell adni az építmény alatti talajnak, úgy, hogy a fellépő süllyedések a szerkezet biztonságát ne károsítsák. Hogy ezt sikeresen elvégezze, ismernie kell az építőanyagokat, a legrégebbi anyagokat – fát, köveket, téglát –, az újabb anyagok közül a fémeket, acélokat, öntött vasat, betonokat, a vasbetont, és végül a legújabb anyagokat, a különböző adalékokat, amelyek valamilyen módon javítják egyes kevert anyagok minőségét. A jó alapozáshoz pedig jól kell ismerni a természetben jelen levő talajokat, amelyeknek átadjuk az össz terhet.

Az anyagismeret után ismernie kell a különböző szerkezetek statikai számítását, ami röviden azt jelenti, hogy az adott terhek hatása alatt mekkora erők lépnek fel a szerkezetben, úgymint nyomás, hajlítás, csavarás. Ezek az adatok ismerete után jön a munka legkönnyebb része, hogy ezeket az erőket milyen és mekkora méretű, keresztmetszetű anyagok képesek felvenni.

Az alapok tervezésénél már bekapcsolódnak a talajvizsgáló laboratóriumok, amelyek feladata az épület alatti talajrétegek feltárása, a talajvizek szintmeghatározása, illetve a talaj teherbíró-képességének, valamint az ajánlott alapozási mélység meghatározása.

Hogyan lesz valakiből éppen a statika szakembere? Mit igényel ez a szakág? Milyen tulajdonságokra van szükség ahhoz, hogy valakiből jó statikai szakember váljék?

– Én csak a magam esetét tudom elmondani: mint sok más embernél, egy szerencsés véletlen hozta így. 1959-ben, Moravicán fejeztem az általános iskolát, kedves tanárunk Szemök Sándor pedig akkor behívta a továbbtanulni akaró diákokat, azzal a szándékkal, hogy segít a felvételi kérvények megírásában. Összejöttünk kb. egy tucatnyian, én úgy indultam el otthonról az előzetes megbeszélés alapján, hogy gimnáziumba jelentkezem, de a tanár úrra való várakozás közbeni beszélgetés során a legkecsegtetőbb középiskolának a technikum tűnt, mivel az iskola befejezése után munkába lehetett állni, míg a gimnázium elvégzése után az embernek semmi nem volt a kezében, amivel munkába állhatott volna. Az iskolában szerettem a matematikát és a vegytant, mivel nagyon jó tanáraink voltak – a fiatal házaspár, Kerekes Magdolna matek- és Kerekes Bálint vegytantanár. Az akkori technikai középiskolában építészeti és vegyészeti szak volt, és mivel nem szerettem magolni, vegytanból pedig rengeteg képletet kellett tudni fejből, az építészetet választottam. A döntésemre az is kihatott, hogy legidősebb bátyám Szabadkára járt kőműves inasiskolába, és láttam a falazásokról, tetőszerkezetekről készült rajzait, amiket szerettem nézegetni, nagyon érthetőek voltak. Így már a kérvényíráskor az építészeti középiskola lett kiválasztva, bár édesanyám igen meglepődött, amikor újságoltam, biztatása nem maradt el.

A középiskola nem ment zökkenőmentesen, mert a szaktantárgyakat akkor szerb és horvát ajkú tanárok adták elő a magyar osztályokban. Fél év kellett, hogy megértsem, miről beszélnek, de megértéssel voltak szerb nyelvi hiányosságaink iránt. Mindenesetre jól sikerült a középiskola, azokban az években még tanítottak az építészeti középiskolát elindító tapasztalt szakemberek. Igazgatónktól, a nagyon lelkes Balla László mérnöktől, az ábrázoló mértant oktató tanárunktól, dr. Petrović Kosztától, statikatanárunktól, Vidaković Kálmántól, a hidakat, utakat és faszerkezetek tervezését tanító Tomanić Oton mérnöktől – aki a mai Jadran épületét tervezte – és a földméréstanárunktól, Kulesević Blaškótól megtanultuk, hogy kitartással és munkával célt lehet érni, illetve igazságosságra is neveltek bennünket, hogy ha hibát követünk el, vállaljuk és tegyük is jóvá őket.

A középiskola után a Belgrádi Egyetem Építőmérnöki Karán folytattam a tanulást, ahol szintén háború utáni, tapasztalt szakemberek tanítottak, akik a tudást mind elismerték.

Szerencsés voltam, hogy a tanáraink jó és kipróbált szakemberek voltak, akik megszerettették a szakmát velünk, bár igaz, hogy sokat kellett dolgozni, gyakorolni, az iskoláink során azonban így szereztünk némi rutint.

Ezek után minden komolyabb munka kihívás, és a statikus addig játszik, változtatja a szerkezetét, amíg az egy logikus egységgé formálódik és széppé válik. Ez egy állandóan kreatív munka.

Milyen szinten van a statikaoktatás nálunk? Elég szakembert adnak iskoláink?

– Az iskolákból – itt többek közt a szabadkai középiskolára és építőmérnöki karra is gondolok – hiányolom a tapasztalattal rendelkező szaktanárokat. A tanítás nagy felelősséggel kellene, hogy járjon, a tanárnak szakmai téren megbízhatónak kell lennie, emellett a szakma szeretetét, tiszteletét is át kell adnia a diákoknak.

Statikusszemmel nézve mik Vajdaság legnagyobb építészeti problémái?

– A valamikori nagy kivitelező vállalatok megszűntek, az inaskodási rendszer eltűnt, a fiatalok igen kevés tapasztalatot tudnak szerezni tanulmányaik során. Nem nevelkedhet igazán az utánpótlás, nincsenek olyan nagyobb építőhelyek, ahol folyamatosan találkozhatnának a szakma csínjával-bínjával, a lehetőségek beszűkültek. Most pang az építőipar, így a fiatal, egyetemet végzett embereknek nincs lehetőségük, hogy a tudás mellé kellő tapasztalatot szerezzenek.

Mi az, ami érdekessé teszi ezt a szakmát? Ön miért szeretik a szakmáját?

– Ez egy egészséges szakma, nem kell állandóan az asztal mellett ülni. Terepre kell menni, megnézni először a helyszínt, utána pedig, ahogy nő az épület, a szemünk láttára válnak valósággá azok a dolgok, amiket elképzeltünk, megálmodtunk. Emellett nagyon sok emberrel kerülünk kapcsolatba, jókkal és kevésbé jókkal, így az egyéniség is fejlődik, formálódik.

Ha újra választhatna, megint ez a hivatás mellett döntene? Miért?

– Nem tudom, de az biztos, hogy nem bántam meg a döntésem. Most, hogy már nyugdíjas vagyok, és bár emellett dolgozom, már foglalkoztat a gondolat, hogy mit fogok csinálni, ha abbahagyom a szakmám gyakorlását.

Ön szerint mi a legfontosabb, amit a diákoknak át kell adni? Az iskolában hogyan lehet felkészíteni a diákokat a szakma kihívásaira?

– Először is, a tanár legyen szakmailag kifogásolhatatlan, legyen igazságos, és szeresse a szakmáját, mert azt át tudja sugározni a diákokra is. De a diákok részéről is kell bizonyos affinitás, vonzalom, mert nálunk, építészeknél nagyon lényeges, hogy az ember tudjon látni a térben. Ez az előfeltétele annak, hogy valakiből jó szakember legyen. A másik legfontosabb dolog pedig a matematikában való jártasság, mert rengeteg számmal találkozunk, dolgozunk, és minden műveletet jól kell tudni, statikusok esetében pl. minden erőhatást ki kell tudni számokban fejezni.

Oktatásunk és egyáltalán építészetünk hol tart jelenleg? A világ változásait, elvárásait alkalmazni, teljesíteni tudjuk?

– Én még abban a szerencsés időben fejeztem az iskolát, amikor a gazdaság virágzott és nagyon nagy építkezések történtek, így könnyen jutottam én is munkákhoz, a mai fiataloknak viszont ez a lehetőség nincs megadva. Ahogy visszaesett az építőipar, ugyanúgy a tanítás és az oktatás színvonala is. Sem az egyetemi, sem a középiskolai tanároknak nincs elég tapasztalatuk, de ez sok esetben nem az ő hibájuk, már nekik sem volt annyi lehetőségük az életbeni szituációk megélésére. Az ilyen tanárok pedig nem tudják – szerintem – kellőképpen motiválni a nebulókat, a szakma szeretetét sem képesek annyira sugározni. Az építészet egy rendkívül kreatív munka, minden szituáció más, minden épület másfajta elképzeléseket igényel, és a kellő viszonyulást, a szakmaszeretetet csak olyan emberek tudják továbbadni, akik megérezték ennek a változatosságnak az ízét. Meg egyszerűen nem lehet elméletben épületet építeni, annak, aki beszélni akar ezekről a folyamatokról, ki kell magát próbálnia a terepen.

Régen, az inasrendszerben az inas, a segéd és a mester volt a sorrend, és ha valakiből mester lett, az nagy szónak számított, de ma már – az egész világon jelen van ez, a befektetők, a kivitelezők az olcsó munkaerőt választják – alig vannak ilyen mesterek, alig van kitől eltanulni a kétkezi munka, az alapok tudományát. Egy építésznek készülő fiatalnak először egy telket kéne látnia, figyelni ahogy azt letisztítják, lesimítják, ahogy kijelölik, elhelyezik rajta az épületet, utána amikor már elkezdenek ásni, akkor megismerkedhet a talajjal, amiből szintén rengetegféle van, aztán jön a betonozás, az állványozás – megláthatja, hogyan kell kitámasztani valamit, találkozik az erőrendszerekkel –, majd ahogy növekszik az épület, jön a falazás, megismerkedik a malterral, a téglával, meg egyáltalán azzal, hogy hogyan lehet egy épületet bezárni. Később jönnek az asztalosmunkák – ajtó-, ablakbeépítés –, majd következnek az installációk – áram, víz, kanalizáció –, hogy ezek a dolgok hogyan kerülnek logikusan az épületbe. Ezeket a folyamatokat a fiataloknak – a mestereknek és a mérnököknek, tervezőknek egyaránt – nagyon kevés alkalmuk van lekövetni. A másik probléma, hogy míg régen a munkát felvállaló egyén végzettségét vették figyelembe, ma pedig gyakran szinte csak az számít, hogy minél olcsóbb legyen. Tehát ma már mindenki „mester”, ez a kor átka.

Szabadka és Palics elég sok témát szolgáltat az utóbbi időben, ami az építészetet illeti (pl. színház, épületfelújítások stb.). Önök szerint a szakmának elég beleszólása van ezekbe a kérdésekbe, biztonságosan építkezik ez a város és környéke? Mik azok a dolgok, amiken változtatni kellene?

– Két dolgot fontos ennél a kérdésnél elemezni. Az egyik, hogy a szabadkai városvezetés mint házigazda hogyan viselkedik az épületeivel: nagyon rossz tapasztalatot örököltünk meg, elég csak a Szabadegyetem melletti betonvázra, a 1960-as években mozinak indult szerkezetre gondolni. Ha valamit elkezdesz és nem fejezel be, az kidobott pénz. A vezetésnek úgy kellene gondolkodnia, hogy olyasmit kell elkezdeni, amit be is tudunk fejezni. De a medencét is megnézhetjük, hány éve folyik az építése. A színházról pedig még nem is beszéltünk, nem tudni, hogy mikor ülhetünk be oda megnézni egy előadást. Ami szép dologként megemlíthető, az a Városháza díszterme. Viszont szégyen, hogy Szabadkának nincs egyetlenegy fedett medencéje. Minden hatalmi garnitúra mást tart prioritásnak, így sok minden nem készül el. Régen volt egy törvény, amely szerint csak akkor lehetett elkezdeni egy épület felhúzását, amikor biztosítva volt rá az anyagi háttér. A másik dolog, hogy a szakmai véleményekre nagyon keveset adnak, habár könnyen megeshet, hogy a városépítésiek ezt rossz néven veszik, de nincs egy személy, aki hatalommal bír, és komoly szakmai tapasztalattal dönthet a fontos kérdésekben. Az 1990-es években, amikor megjelentek az újgazdagok és profitőrök megjelentek, és beruházásokat végeztek, hozták a pénzt, és ők mondták meg, hogy mit fognak építeni, akkor csúszott ki az egész városvízióból, a lakható város kialakításának útjáról akkor tért le Szabadka. Megdöbbentem, amikor a korzón megjelentek ezek a bankok, eltűntek az üzletek, a kávézók, a lakosságra egyáltalán nem gondoltak, nem is érdekelte őket. Kellett volna egy hozzáértő ember, aki mérlegel, akivel lehet beszélni, aki felelősséggel tartozik a város irányába, hogy mindez ne így történjen meg. Ellenpéldaként az egyik fiam lakhelyét tudom felhozni, Orosházát, ahol úgy építkeztek, hogy nem a profit érdekelte őket, hanem az, hogy meglegyen a folyamatosság, a városkép egységessége.

A városközpont másik betegsége szintén a háborús időkhöz fűzödik, amikor a főtér közepén felállítottak egy olyan szobrot, ami teljesen idegen számunkra, amire nem néz fel szívesen az egész város, hanem sokan csak fejlehajtva, szégyenkezve mennek el mellette. A színház öröksége sem lett megbecsülve. Anno fel lett újítva a kisterem, használhatóvá lett téve a nagyterem, nagyon minőséges munka volt, de később hagyták tönkremenni, nem adtak pénzt a karbantartásra, valamint a nagyon értékes drámatárat sem őrizte meg senki, és most itt állunk, hogy azt sem tudjuk igazán, hogy milyen épület fog a korzóra meredni meghatározó elemként. Immár jó ideje nem a polgárok, a város, hanem a városi vezetők önös érdekei számítanak.

Palics fejlesztésével kapcsolatban pl. nagyon sok ötlet született az elmúlt időszakban, jöttek volna külföldi beruházók is, de nem realizódtak az elképzelések. A meteorológiai állomás helyén pl. fürdőkomplexumot terveztek létrehozni. Márpedig adottságai vannak Palicsnak, példaként ott a termálvíz. De nincs egy vízió, egy akarat, amit lépésről lépésre meg lehetne valósítani. De először az infrastruktúrát kell kialakítani, nem lehet elvárni, hogy befektető készítse el és pénzelje, hanem ez alapkövetelmény, ami nélkül nem is várhatók a beruházók. A politikai pártoknak le kellene ülniük, és nem acsarkodni, ellentmondani, gáncsoskodni, hanem együttes véleményre jutni, hogy haladjunk előre.