A diktatúra és az újságírás

A kommunizmusban szinte kizárólag csak párttagok lehettek vezető pozícióban a médiában. Sokkal, de sokkal fontosabb volt párttagnak, mint jó újságírónak lenni. Hiába bizonyítottál jó szakemberként, tisztességes újságíróként, nem vihetted sokra, ha nem léptél be a Pártba. Médiában dolgozhattál párttagság nélkül is, de csak bizonyos szintig haladhattál előre. Az Újvidéki Televízióban 6 évig dolgozhattam pártkönyvecske nélkül. „Jó lenne belépni!” – szóltak rám többször a főnökök, de valahogy ellenálltam. Nem igazán voltam kibékülve a titói egyeduralom hagyatékával és módszereivel, bár az akkori Jugoszláviában a legnyitottabb és legemberbarátibb rendszer volt hatalmon az összes szocialista ország közül. Egyébként pedig, ha nem is voltam szorgalmas vallásgyakorló, de jártam templomba, nálunk otthon megültük a legfontosabb egyházi ünnepeket, szüleim korábbi, a titói kommunistákhoz fűződő tapasztalatai pedig óvatosságra intettek. Igaz, a szerkesztői kinevezésről sokáig csak álmodhattam. Miután Titó meghalt 1980-ban, és elkezdődött az ország lassú szétcincálása, több kollégámmal együtt úgy gondoltuk, talán tehetünk valamit az egyre erősödő nacionalizmus és a lehetséges háborús összetűzések vészesen terjedő bűze ellen, engedtünk az akkor már sokkal lazább unszolgatásoknak, és beléptünk a Jugoszláv Kommunista Szövetségbe (szívesebben vállaltunk volna egy polgári előjelű pártot, de olyan nem létezett). Őszintén hittük, hogy a hatalom közeléből többet tudunk tenni a rendszer megreformálása érdekében. Egyikünk sem volt hithű kommunista, így az ideológiai fertő nem hatott ránk, bár a nyolcvanas évek közepére a délszláv térségben már nagyon kevesen esküdtek volna fel a kommunizmusra, így nem is kellett tartanunk valami különösebb nyomástól. Aztán jött Milošević brutális hatalomátvétele, az addigi Párt felbomlott, és közülünk senkinek esze ágában sem volt átlépni a miloševići szervezetbe, hiszen pont az ellen harcoltunk. Rövid idejű párttagságom valószínűleg közrejátszott főszerkesztő-helyettessé való kinevezésemben 1987-ben. Mi is a Pártban kerestük a hatalomhoz, a befolyáshoz vezető utat. Nincs ez másképpen ma sem, a demokráciában sem, „csupán” annyi a különbség, hogy több párt közül lehet választani. Ez a „csupán” azonban korszakválasztó határvonal, amelyről a későbbiekben többet beszélek. Tehát párttagság nélkül nem vihetted sokra. Persze voltak kivételek is, akik távol álltak párttól és ideológiától, mégis elismert újságírókként dolgozhattak, de általában olyan területeken, mint például a tudomány, a kultúra, a sport, a szórakozás, ahol kisebb veszély fenyegette a rendszert az esetleges ideológiai aberrációtól. Jóllehet ez sem teljesen fedi az igazságot, mert a diktatórikus rendszerek legélesebb kritikája pont a művészet és a szórakozás terén fogalmazódott meg. Jussanak eszünkbe például Hofi Géza kabaréi, vagy Bacsó Péter szatirikus játékfilmje, „A tanú”, és sok ezer más ismert, vagy kevésbé ismert alkotás. Jugoszláviában az egyik legemlékezetesebb próbálkozás a filmesekhez és az úgynevezett „fekete hullámhoz” kötődik, amikor a többi között Dušan Makavejev és Želimir Žilnik alkotásai kergették őrületbe a cenzorokat a hetvenes évek elején. De gondolhatunk például Pasternakra, Szolzsenyicinre, Sinkovitsra, vagy éppen Illyésre is. Az újságírók, akik minderről a Párt által elvárt kritikai hozzáállás nélkül tudósítottak, óhatatlanul a rendszerellenes magatartást tanúsítók cinkostársai lettek. Ha ezt még tudatosan, a nyilvánosság előtt is vállalták, akkor nem számíthattak túl sok elismerésre a hatalom részéről. Inkább üldöztetésre. Sajnos, az aktív újságírók (aktívat mondok, mert a kockázatok miatt sokan eleve ódzkodtak ettől a szakmától) jelentős része azonosult a pártideológiával, és ezt tartotta legfőbb útmutatójának. Ez pedig kizárta a pártatlanság, a tárgyilagosság, a hitelesség vélelmét. Ez olyan, mint amikor valaki az igazságból, a tényállásból csak azt látja, ami megfelel elvárásainak, illetve az igazságot saját elképzeléseinek megfelelően egészíti ki olyan állítólagos tényekkel, amelyek nem felelnek meg a valóságnak. Féligazságok világa ez, amelyben az ideológiai elkötelezettség, a párthűség motiválja a szerkesztés módját, amikor a tartalom nem a puszta tények, hanem a tények hatalmi alkalmasságának a függvénye. Ebben a világban az ideológia emelkedik a tények szintjére, a legfontosabb feladat elhitetni az alattvalókkal a pártideológia igazát, elhitetni velük az igazságkeresés hiábavalóságát és káros mivoltát. Lehet-e párttag jó újságíró? Kétségtelenül igen, ha különbséget tud tenni ideológia és tények között. Ha munkájában a tárgyilagosság, a hitelesség elveit követi, ha az igazság nem a pártideológia, a pártérdek függvénye. A szocialista korszakban sok kiváló politikust, újságírót ismertem, akik tisztességes munkát végeztek. Ismertem olyanokat is, akik őszintén hittek a kommunista ideológiában, az emberek egyenrangúságában, az anyagi javak igazságos elosztásában, akik elutasították az erőszakot, a diktatórikus módszereket, a pártállami elit kiváltságait. Akik hittek a nemzet felemelkedésében, az emberi méltóságban, akik tisztelték az emberi jogokat, a szabadság szentségét. A hetvenes években különböző nemzetiségű fiatal politikusok és újságírók csoportja próbált szembefordulni a titói diktatúrával, szinte mindegyikük a Kommunista Párt tagjaként tette ezt. Vagy a legújabb kori példa: Ivan Stambolić, Szerbia volt elnöke, a szocialista rendszer elkötelezett híve, aki életével fizetett, mert szembeszállt a miloševići őrülettel. Tehát nehogy a kizárólagosság hibájába essen bárki is, aki a szocializmus hibáiról beszélve elítélne mindenkit, aki abban a korszakban politizált vagy újságot írt. Nagy Imre, az ötvenhatos forradalom vezéralakja és mártírja kommunista politikusként került az ország élére ('53-ban úgy lett belőle miniszterelnök, hogy előzőleg a Magyar Országgyűlésben Sztálin életét méltatta a szovjet pártvezér halálát követően). Nagy Imre társai közül is sokan párttagként harcoltak a szovjet megszállás ellen. Közöttük számos újságíró, vezető szerkesztő is vállalta a felkeléssel járó kockázatot. A forradalom egyik vezéralakja, a Nagy Imre-per harmadrendű vádlottjaként 1958-ban szintén kivégzett Gimes Miklós újságíró volt, aki a népfelkelés napjaiban alapította a Magyar Szabadság című lapot (előzőleg a Magyar Nemzetben dolgozott). A forradalom leverése után, mintegy három évtizedig, Nagy Imrét és társait csupán ellenforradalmárokként, árulókként, politikai bűnözőkként emlegethette a magyar és a szocialista sajtó. Az akkori jugoszláv média „elnézőbb” volt Nagyékkal szemben, azt viszont sokáig elhallgatták, hogy a szovjet csapatok Tito beleegyezésével fojtották vérbe a népfelkelést. 1956. október utolsó napjaiban ugyanis Hruscsov Brionira repült, és kikérte Titóék véleményét a budapesti beavatkozás előtt (brioni titkos találkozó – először Veljko Mićunović, volt moszkvai nagykövet beszélt erről Moszkvai évek című könyvében). Ugyanúgy tabu téma volt Nagy Imre és társai sorsa a forradalom leverése után. Titóék előbb befogadták Nagy Imrét és családját a jugoszláv nagykövetség épületébe Budapesten, menedéket és biztonságot ígérve nekik, de aztán kiadták őket az oroszoknak, nem törődve további sorsukkal. Szó lehetett akkor oknyomozó újságírásról? Amikor 1989-ben, Budapesten sor került Nagy Imre és társai újratemetésére, amikor már forradalomnak és szabadságharcnak minősítették az ötvenhatos eseményeket, akkor miként viselkedhettek, miként írtak a forradalmat addig tagadó újságírók, médiumok? Egyik napról a másikra megváltozott a véleményük? Rájöttek, hogy tévedtek? Vagy netán igyekeztek haladni a korral, „trendik” maradni? Vagy konokul, hithűen kitartottak addigi álláspontjuk mellett? Ennél a pontnál álljunk meg egy pillanatra. Elérkeztünk a tisztes és a tisztességtelen újságírást elválasztó vonalhoz: lehet-e hitelesen újságot írni egy diktatúrában is, netán párttagként is? Megpróbálom az előző példán érzékeltetni a különbséget. A Kádár-korszakban egy politikai témákkal foglalkozó újságíró nyilván többször találkozott az '56-os események tolmácsolásával, magyarázásával. Miként nyúlhatott az érzékeny témához? Mik közül választhatott? Vegyük sorba a lehetőségeket (egy korabeli sajtóidézetet variálok – az idézet nem teljes): Az újságíró azonosul a hivatalos politikai állásponttal:„...Nagy Imre és bűntársai, a szocializmus ellenségeinek befolyása alatt, az ellenforradalom útjára vezették a megtévesztett emberek maroknyi csoportját […] a Nagy Szovjetunió segítségének köszönhetően azonban, az ellenforradalmat sikerült időben leverni...”. Ebben a változatban a szerkesztő átvállalja a politikai állásfoglalást, a minősítéseket saját véleményeként közli. Az újságíró közvetíti a hivatalos politikai álláspontot:„A Magyar Szocialista Munkáspárt által elfogadott álláspont szerint […] Nagy Imre és bűntársai, a szocializmus ellenségeinek befolyása alatt, az ellenforradalom útjára vezették a megtévesztett emberek maroknyi csoportját […] a Szovjetunió beavatkozásának köszönhetően azonban, az ellenforradalmat sikerült időben leverni...”. A szerkesztő itt már csupán átadja a Párt hivatalos álláspontját, nem azonosul a minősítésekkel ( a Szovjetunió előtt kihagyja a Nagy jelzőt, mert az nem tartozik a névhez, a segítség szó helyett a beavatkozást használja, ami enyhe jelzés a történtek igazi megítélése felé). Az újságíró tárgyilagos tudósító, aki a hivatalos politikai álláspontot más véleménnyel egyensúlyozza:„...A Magyar Szocialista Munkáspárt által elfogadott álláspont szerint […] Nagy Imre és bűntársai, a szocializmus ellenségeinek befolyása alatt, az ellenforradalom útjára vezették a megtévesztett emberek maroknyi csoportját […] a hivatalos megítélést azonban nem mindenki fogadja el Magyarországon. Nyugati elemzők a Budapesten baráti segítségnek minősített szovjet bevonulást az ország belügyeibe történő goromba beavatkozásnak tekintik...”. A szerkesztő itt már igyekszik több oldalról megvilágítani a témát,érzékeltetve az ellentmondásokat. Szinte a végtelenségig variálhatunk, de a fent leírt változatok is bizonyítják a választás lehetőségét. Persze, könnyű most okosnak lenni, amikor nem kell semmitől félnünk, amikor a hivatalos álláspont is gyökeresen megváltozott, amikor többpárti demokráciában élünk. De a pártideológia mentén működő média logikája, az ilyen jellegű elkötelezettség buktatói mit sem változtak az elmúlt évtizedek alatt. Egy szerkesztő nyilván nem mindig kénytelen ilyen súlyos, szó szerint életbe vágó kérdésekkel foglalkozni. Egyszerű piaci beszámolóban is lehet igazat mondani vagy hazudni. A következmények eltérnek egymástól, de a szakma szabályai nem. Teljesen elegendő, ha az újságíró hűen közvetíti a történéseket, azt, amit lát és tapasztal. Azért fizetik, hogy sokat lásson, sokat tapasztaljon, és elválassza a fontosat a kevésbé fontostól. Néha kilátástalannak tűnő küldetés. A kommunizmus a történelem kitörölhetetlen és tagadhatatlan része. Ebben a rendszerben dolgoztuk le éveink jelentős részét mindannyian, akik 1970 előtt születtünk. Egy különös korszakban tanultuk és gyakoroltuk az újságírást, ahogy sok millió honfitársunk is tanulta, gyakorolta saját szakmáját. (Folytatjuk)