A Žeželj híd és a Kanárik

Kezdeném a végéről – hetente legalább egyszer elmegyek Alekkal, a kutyámmal a bácskai oldalon lévő ormótlan nagy, árván maradt, beton hídfője mellett. (Tudom, hogy Alek, a kutya az egyik kollégám idegeire megy, de ő, mármint a kutya velem sétál mindennap!) Az ötvenes évek végén és a hatvanasak elején édesapám évekig dolgozott a híd építésén. Jöttek is a mindennapi mesék, hogy „megmondtam én a mérnöknek… ezt is meg azt is…Ugye, egy ács csak tudja, hogy betonból csak úgy lesz híd, ha azt az őáltaluk készített oplatába (s ezt nagyon magyarosan mondta mindig!) öntik! Tehát az oplatát éjjel-nappal kellett csinálni, mert az 1961-ben átadott híd 466 méter hosszával és 19 méter szélességével Európa legnagyobb betonhídja volt. Mikor aztán elege volt az oplatából, kezdődött a futball! „Milyen a hangulat a játékosok között?” – ez volt a kedvenc kérdése. A Novi Sad játékosairól érdeklődött – mindennap, mindig ezzel a kérdéssel! Ugyanis hatvanban már a Kanárik első csapatát edzettem, s a véletlen úgy hozta, hogy amikor a hidat átadták, nem sokra rá a sárga-kéket bekerültek az I. ligába!

Apám is, én is, meg Újvidék is ünnepelt. Három-négy hónap híján ötven éve kezdte Rusevlyanin Hugó, a klub igazgatója „puhításomat”, hogy vegyem át a Novi Sad első csapatát. Kellett egyáltalán puhítás? Ugyan, kérem! Álmaim valósultak meg, mégpedig nagyon hirtelen. Abban az időben az ifit edzettem, meglehetősen sikeresen – megvertük a Vojvodinát, ami óriási meglepetés volt. A puhítás tulajdonképpen úgy valahogy ment, hogy „valójában olyan mindegy, hogy melyik Feri csinálja az edzést (mármint Pázmány vagy Árok), úgyis én állítom össze a csapatot” – mondta Hugó! Később ezt úgy „magyarázta”, hogy le akarta venni gyenge vállaimról ezt az óriási súlyt. „Nem könnyű ám huszonnyolc évesen odaállni Klipáék elé és parancsolgatni!” Mint tanárember (minden szinten tanítottam) megszoktam a „parancsolgatást”, és nem volt bajom a játékosokkal. Először is nem ordítottam, nem sértegettem senkit és soha nem káromkodtam (ma már másként volna?!), de megköveteltem azt, ami a „falon volt”! Ez volt talán a legnagyobb meglepetés a játékosoknak: minden le volt írva, ami az edzésen lesz percről percre, és ki volt téve az edzés előtt a táblára. Továbbá azért sem, mert mindannyian látták az ifik edzéseit, melyek fényévekkel megelőzték az akkori átlagot (mindent, apait-anyait beleadtam!). S bizony meg kellett izzadni az első csapatnak, amikor a gyerekek ellen játszottak. Szakmába vágó egyetemi végzettsége abban az időben egyetlen edzőnek sem volt. Tehát nem volt nehéz jobbnak lenni. Valószínűleg innen származott, hogy könnyen átálltam, s velem együtt a csapat is átállt egy egészen más edzésmódszerre, melynek eredményeként hatvanegy őszén a nagy Jugoszlávia I. ligájában játszhattunk. S nem voltam 29 éves sem! Na de elég az öntömjénezésből.

A hídról még csak annyit, hogy tizenhat-hét évvel ezelőtt a legidősebb unokám Fityóval áthajtott a Žeželj híd ívein! Még ma is hideglelést kapok, amikor arra gondolok, hogy a motor bedögölhetett volna… Ha igaz, az új híd hű mása lesz a NATO által lebombázottnak. Remélem, hogy a hídívek elején kellő gátak lesznek, hogy a fiatalság (bolondság) ne próbáljon ismételten felszaladgálni oda a magasba. Így szüleik és nagyszüleik megmenekülnek az effajta hidegleléstől.

Az idő hűtlenül gyorsan szalad…

Ez rám is vonatkozik, mert csak gondolom, hogy ezt Illyés Gyula mondta, jobban mondva írta le, de nem merném rátenni azt a kis pénzt, ami ebben a pillanatban a zsebemben van. Egyébként sem az én memóriámról van szó, hanem Európa egykori nagyságairól, a Juventusról és az Ajaxról. Hol vannak ma már azoktól a szép napoktól, amikor Platini és Cruyff vezette őket Európa uralmára. A múlt héten láttam ezt a két csapatot küszködni, kínozni az a tökéletes labdát az első osztályú pályán, acsarkodni egymásra, halálosan untatni a közönséget. Lelki szemeim örökre rögzítették Platini „mozgáscseleit”, értsd: képes volt a hátvédek mögé is visszahúzódni, hogy érdemleges passzt kapjon. S akkor megjelent a művész – talán a bűvész szó sem teljesen helytelen – és szemfényvesztő, bemutatta trükkjeit: „kézzel indította” a támadásokat, melyek végén is leginkább ő volt és az ellenfél „szegény, szerencsétlen kapusa”! Minden edző ki akarta kapcsolni a játékból, tehát egy-egy favágót arra készítettek fel, hogy piócaként ragadjanak rá, felejtsék el, hogy nekik is illene játszani, de nagyon nagyot „játszottak”, ha Platini „éhen hal”! Ebben a Juventusban, a kiöregedőfélben lévőket már nem említve, nincs a „P” sem egy Platiniból!

Az Ajax meg (már majdnem csupán az a „jól menő mosószer”) továbbra is liferálja a játékosokat, de nem az extraklasszisokat, melyek a múltban milliókat hoztak az amszterdami klubnak, hanem az „írni-olvasni tudókat”, akik profi hozzáállásukkal és az Ajax know-how-val (szakértelemmel) még mindig értékes dolgozók, de nem művészek, mint amilyenek voltak, mondjuk Johan Cruyff, Marco van Basten, Dennis Bergkamp, John Neeskens a De Boer fivérek, Frank Rijkaard, Clarence Seedorf, Edwin van der Sar, Edgar Davids, Marc Overmans, s talán a legtöbbet ígérő „mai” kivitel, Wesley Sneijder. Lehet, hogy az elkövetkező években valaki „ismeretlen” rám pirít, de a klub olyan messze van 1972-től és 1995-től, amikor BEK-et, Szuperkupa-döntőt és Interkontinentális Kupát nyert, mint bevételben az Ajax a Realtól. Olyan, mintha régebben annak ellenére, hogy a pénz beszélt, néha a „kutya” is beleugatott a nagyok dolgába. Mit mondjak a mai Ajaxról, megvették Pantelićot, hogy lője a gólokat! Azt a Pantelićot, aki harminc meccsen hat gólt lőtt a válogatottban. Cruyff vagy Van Basten ezt egy kis túlzással két hét alatt megtette.

Egyveleg és zagyvalag

Hogy a szerb futball nagybeteg, azt mindenki tudja. Nem hülye az átlagszurkoló, még ingyen sem kell neki a piros-fehérek főzte zagyvalag. Ez a klub azt regéli, hogy e kis ország nyolcvan százaléka nekik szurkol. Nem tudtam, hogy 18ezer (ugyanis ennyi „szurkolóról” számolnak be a sportlapok!) „képviselőt” küldött az ötmillió „szurkoló” az idény folytatásának első találkozójára. Szélesre nyitották a kapukat, ingyenes volt a cirkusz, mégis kongott a stadion! S amilyen rosszul játszottak, a következő meccsen még akkor sem lesz feleennyi néző sem, ha fizetnek nekik, hogy rághassák a körmüket „ideges ürömükben”.

A minap a kezembe került egy kimutatás, mely szerint 55 külföldi labdarúgó játszik a mi bajnokságunkban! Legnagyobb megrökönyödésemre a Vojvodinában van ennek majd az egyötöde – 10! Utána következnek a fővárosi nagy csapatok 6-6-tal, majd a Rad 5-tel, 4-4 van a Napredakban és Javorban, három az OFK Beogradban, a BSK-ban és a Smederevóban, kettő a Borac, a Metalac, a Hajduk és a Čukarički soraiban, egy pedig a Jagodinában, a Mladi Radnikban és a Spartacusban! Legtöbb „vendégmunkás” Montenegróból jön, 14, követi Brazília 10, Bosznia-Hercegovina 7, Macedónia 6, Nigéria 4, Ghána 3 játékossal, és egy-egy érkezett Romániából, Grúziából, Ugandából, Portugáliából, Szenegálból, Csádból, Kínából, Uruguayból, Koreából és Szlovéniából. Érdekes, ugye, hogy a régi YU-ból, kivéve Horvátországot, 28, majdnem pontosan a behozatal fele jött! Ezeket, kivéve a szlovént, még meg is értem, de miért jött egy portugál vagy román, amikor ott jobb futballt játszanak… Kína és Korea meg egyszerűen röhej, mert ezekhez egyebek között egy fordítót is kell tartani!

Tavaly még nem jutott eszembe, hogy fordulóról fordulóra leellenőrizzem, hány külföldi játszott. Lehet, hogy az idén sem fogom, mert miért is csinálnám – se zsebemből, se zsebembe, mondanák az okosok.

Végre végignéztem egy hazai meccset! Persze a tv-ben. A szabadkai csapat győzelmének örülhettem. A Spartacusnak szurkolok középiskolás korom óta. Abban az időben nem voltunk ennyire „felvilágosultak”, és a csapat nevét pontosan úgy ejtettük ki, ahogy le volt írva. Glončak, Kopilović (a „magyarok alatt” Koppány!), Takács, Ognjanov nevét dobja ki hirtelen az Illyés Gyula-féle „számítógépem”. De egyébként egy kicsit úgy érzem, hogy a sikerben nekem is van egy kis részem. Morača, az új igazgató az „én kezeim alatt nőtt fel”, és ő vitte oda a liga legjobb kapusát, Jovanićot, akit Ausztráliába küldtem a perthi Gloriba profi csapatba hogy „felnőjön”. Nos, ez a kapus Belgrádban is hihetetlen hidegvérrel hárított nemegyszer szinte araszokról leadott rúgásokat.