Születésnapi temetés – az „vót” csak „csudijó”

Aki volt már előadás temetésen, az mindenáron el akar menni a következőre is. A már hagyományossá váló eseményt talán a drámaíró versenyhez tudnám hasonlítani, pusztán abból a szempontból, hogy azok a nézők, akik egyszer megtapasztalták a hangulatát, nem hagyják ki a soron lévőt sem. Mert ha a romániai Szaploncának lehet vidám temetője, akkor az Újvidéki Színháznak miért ne lehetne vidám temetése!

Emlékszem, a tavalyi születésnapon az Orfeum című előadást száműzték a „színháztörténet kulisszái mögé”. Az is nagyszerű volt, de az idei temetés jócskán túltett rajta. Ezúttal Michael Frayn Még egyszer hátulról című bohózata, pontosabban a második felvonása került terítékre. A nagysikerű vígjáték, amelynek eredeti formája is rengeteg szórakoztató jelenetet, párbeszédet kínál, így, kicsit – vagy inkább nagyon – másként, olyan fergetegesre sikeredett, hogy sokszor a nevetéstől nem lehetett érteni egy-egy poént. Mert azok csak sorjáztak egymás után. Az előzőn még ki sem kacagtuk magunkat, máris jött a következő. Volt itt minden! A butácska, szőke, beszédhibás, botrányokra vadászó tévés riporternőtől kezdve a meghökkentő kellékekig. A szardíniás tányér jóval kevesebbszer „jelent meg” a színpadon, de annál több szerep jutott egy puskának, fejszének és a piros műpénisznek. A darab egy részét a színészek némajátékkal adták elő, miközben a saját kollégáik szinkronizálták őket.

Természetesen nem maradtak el a meglepetésvendégek sem: a szabadkai Népszínház magyar társulatának és a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház együttesének tagjai. Az még hagyján, hogy a közönség sohasem tudhatta, a „jövevények” mikor szakítják meg az előadást a maguk produkciójával, de hogy a színpadon lévők sem sejtették?! Hogy az ügyelő, hangosítók, világosítók kivételével senki sem volt beavatva a történésekbe?! Merthogy a vendégművészeket az utolsó pillanatig különböző irodákban rejtegették. Bevallom, én is azt hittem, a vidám káosznak van egy alaposan kidolgozott forgatókönyve, amit mindenki ismer. Ezek szerint a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház telefonhívása is élesben ment? Remélem, nem gond, hogy rácsodálkozom ezekre a részletekre, mert naivságom csak azt bizonyítja, hogy minden szervezetten és olajozottan gördült a maga útján. Talán nem is kellene senkit kiemelni, de azért elmondom, feledhetetlen élmény volt Kalmár Zsuzsa és Elor Emina My Fair Lady-s kettőse, Csernik Árpád Egérkirálya, az István, a király című musical egyik részlete és természetesen a Safe House legényeinek (Pálfi Ervin, Szőke Attila, Ralbovszki Csaba és Kovács Nemes Andor) hatásos nagybelépője.

Ezen az estén senki sem ért rá szomorkodni azon, hogy milyen méltatlan születésnapi ajándékot adott az idén a város vezetése az Újvidéki Színháznak. Mert mi másnak nevezhetnénk azt, hogy alig egy héttel a jeles dátum előtt közölték, az intézmény jóval kevesebb pénzt kap a költségvetésből a programjai megvalósítására. Ennek következményeként az öt bemutató helyett csak négyet láthatunk. A leglátványosabbnak és legköltségesebbnek ígérkező Mágnás Miska színre állítását kénytelen voltak jobb időkre halasztani. A rossz hírhez azonban legalább egy jó is társult: a Večernje novosti belgrádi napilap kritikusai az Újvidéki Színház Narancsbőr (rendező: Kokan Mladenović) című produkcióját a 2009. év legjobb öt előadása közé sorolták az országban.

Úgy érzem, elcsépelt, közhelyes biztató szavakra most nincs szükség, találkozzunk inkább legközelebb is az Újvidéki Színházban! Igaz, hogy az újabb vidám temetésre egy évet kell várnunk, de nem baj, addig is ott leszünk, amikor kell.