Gondolatok a ma színházáról

Jóval előbb, mint ahogy én ezt most felvetem, de útkeresésben, önmagát is újramegfogalmazó helyzetben van a színház, mindenütt. Ez nemcsak a művészetben van így, ma a bármit lehet bármivel káoszában, az egy emberen belül is felborultak a dolgok.

Azt is nehéz elfogadni, hogy máshogy is lehet csinálni valamit, mint ahogy mi azt tanultuk, és amiről tudunk. Több, mint érdekes lenne távoli helyekre elutazni, és tanulmányozni kultúrájukat más népeknek, és a mai helyét színházuknak. Ami engem leginkább foglalkoztat, annak a tudatosodása, hogy a mi, mondjam közép- európai színházunk, nem tartozik a világszínház élvonalába. A kivétel, mely erősíti a szabályt, vagy máshol érvényesül, vagy nem tud átfogóan megújítani, leporolni hozzáállást, színészvezetést, nem tudja áttörni a lebetonozott kánont. Mert ami ma mozdíthatatlan, az egyszer meg kellett, hogy szülessen, akkor pedig biztos formabontónak számított.

Általánosságokban beszélnék, és bevallva, kevés még a megélt tapasztalat, mely átfogó képet tud adni. Az átélős, lélektani realizmuson alapuló színház a legelterjedtebb, nálunk is. Nem is nagyon lát az egyszerű néző mást. Vagy ha igen, akkor az már gyanús. Erre is biztos az az egyszerű túlélő tétel ad magyarázatot, hogy amit nem ismerek, attól tartok. És itt a nagy, rettegett szó színházi közegekben, a FURCSA. Ez egy pejoratívnakszámító, megbélyegző jelző, mert aki furcsa színházat csinál, uram bocsá’furcsálkodik, az bizony nem sokat ért e nemes szakmához, nem ismeri a szabályokat. Nem védőbeszéd ez azokért, akik tényleg nem tudják mit akarnak, de kifejezési viszketegségük a szobán kívülre kívánkozva, ontja a férc munkát. Mert abban biztos vagyok, megelőlegezve a jóindulatot, hogy mindenkit a legjobb szándék vezérel kibontakozásra, bármilyen művészeti területen. Aztán a többit majd eldönti az emberi mélység, minőség.

Kazimir Malevics lengyel származású orosz festő például fogott egy kis darab, 79,5 X 79,5 centiméteres vásznat, a széleinél befestette fehér festékkel, a közepét pedig vastagon bekente feketével. Malevics a világ legismertebb, legtitokzatosabb, legfélelmetesebb képének, a Fekete négyzet — fehér alapon címűnek a festője lett. Ecsetjének ezzel az egyszerű vonásával egyszer s mindenkorra meghúzott egy átléphetetlen vonalat, kijelölte a szakadékot a régi és az új művészet között. Ahogyan ő kifejezte magát, „mindent nullává változtattam”. Miért érdekes ez? Ki ne festhetne, egy fehér lapra, egy fekete négyzetet, és az mitől lesz festmény? Malevics szerint ez a kép a kezdete és vége minden művészetnek. Ezután sokáig nem is volt képes újra festeni, hiszen nem tudott túllépni filozófiáján. Csak egy példa, mit jelent, ha valaki benne él a művészetében. Ha meglátjuk ezt a képet, egy szemöldökfelvonással elintézhetjük, „hát ilyet én is tudok”, miért nem fest inkább szép csendéletet? Megértés. Úgyis mindent meg akarunk érteni, valaki ars poetikáját, az előadást és a mondanivalóját, amit nézünk, a dolgok működését, az embereket, magunkat. Néha elég lenne hagyni, hadd történjen.

És akkor miért nincs élvonalbeli színház nálunk? Erre biztos nem létezik csak egy igaz válasz. Ez a terület, közeg nem inspirálja az alkotókat eléggé? Mindig is más kultúrákból érkező irányzatok hatottak ránk, ezért nem tudunk kilépni környezetünkből egy magasabb kreatív szintre? A szellemiségünk nem ad szárnyakat az egyénnek kibontakoztatni magát? Mert mi is két lábon járunk, megegyeznek a szükségleteink, halandók vagyunk, külsőleg tehát minden megvan. Akkor belül kell keresni a megoldást, a fejben, a szívben? A gondolkodásunkat kellene felszabadítani, elröpíteni hihetetlen magasságokig és mélységekig?

Nem mehet úgy, ahogy eddig volt. Valaminek történnie kell. Velünk, akik a színházban dolgozunk, ott. Rengeteg irányzat, keveredés fut egyszerre, keresve a legjobbat, az egyet. De ha az egyben minden benne van, akkor így teljes, színességében. A gondolat legyen méltó a közlésre, és ahhoz is legyen méltó, aki azt kivitelezi.