Frady Endre költészete

Nem akarom itt most a BKV-sztrájk történetét, sem politikai hátterét felidézni, vitákra adhat, mint ahogy adott is okot bőséggel. Lehet persze mérlegelni a buszsofőrök követeléseinek (és a végül elért eredményeinek…) a jogosságát, sőt lehet akár káromkodni, szitkozódni, anyázni is pró és kontra egyaránt. Ahogy bizony káromkodtak a megállókban hagyott utasok is, amikor a havas reggeleken munkába indultak ugyan, de valahogy nem sikerült megérkezniük… Mindegy. Ma már. Ezt a kis verset nem is ezért tartom érdekesnek.

A bökversek jutnak erről eszembe, ez a méltatlanul elfeledett sajtóműfaj. A bökvers lényege, ahogy a neve is mondja, hogy egy-egy adott témában odabök néhány keresetlen szót, néhány keresetlen gondolatot az érintetteknek, kettő, legfeljebb négy – kötelezően csattanóban végződő – rímeltetett sorban. A műfaj az epigrammából ered, még ha a későbbiekben bizonyos tekintetben el is távolodott tőle. „Egy Pap Ignác nevű veszprémi tanár […] egy poétikát [írt], amelyben az volt a mániája, hogy minden költészeti műszót – amelyek általában görög-latinok, mint maga az epigramma is – megmagyarosított. Erről órákig lehetne beszélni. Most elég annyi, hogy az iróniára azt mondta, hogy fityma. Mert aki ironizál, az lefitymálja az irónia tárgyát. Az epigrammát is megmagyarosította, így hogy bökvers. És ez megmaradt. Az egyéb hóbortos ötletei persze nem kerültek be a köznyelvbe, de a bökvers igen. És ez is mutatja, hogy itt szurka-piszkáról van szó, kivéve a lírai epigrammáknál, mint amilyenek ezek a Petőfi és Vörösmarty versek” – mondta el néhány évvel ezelőtt Lukácsy Sándor irodalomtörténész a Móser Zoltánnak adott interjúban, amelyik az Új Forrás című folyóirat 1999 esztendei harmadik számában jelent meg.

A bökvers, vagy gúnyvers (mert, Pap Ignác utólagos engedelmével akár így is nevezhetjük…) eltűnéséhez valószínűleg hozzájárult az is, hogy a sajtó sok szempontból prűd lett, kialakított magának olyan szabályrendszereket, felépített olyan korlátokat, amelyek leszűkítik a saját mozgásterét. Félreértés ne essék: egyáltalán nem biztos, hogy mindezek létjogosultsága vitatható, hogy ezekre nem volt szükség, vagy a hátrányára váltak volna. Hiszen ezekről a szarkasztikus, rímeltetett sorokba szedett, személyes élű rövid kis gúnyversekről nehéz is volna feltételeznünk, hogy objektívek lehetnek. Amikor tehát a sajtó kizárja nyelvezetéből a személyeskedést, a szubjektív hangvételt, a „másik” (az örök és szent „másik”) fél kigúnyolását, az élcelődést, mindezzel párhuzamosan a bökvers is elveszíti közegét, életterét, sőt, talán létjogosultságát is. Meg aztán gondoljuk csak el, hány szerkesztőségnyi bökversszerzőt lehetett volna marhavagonokra pakolva Szibériába indítani kalandtúrára a szocialista diktatúrák éveiben, ha Sztálinról, Titóról, Rákosiról, Kádárról vetette volna oda szösszenetét… És bősz naivitás lenne azt gondolnunk, hogy mai politikusaink kitörő örömmel fogadnák, ha bökversek főhőseivé tennénk őket rímes csattanókban, akármennyire is rászolgálnak – napi rendszerességgel – az ilyesmire.

És – az epigrammával ellentétben – nem kell azt hinnünk, hogy a bökvers irodalmi műfaj lenne. Az irodalmiság ebben az esetben csak a formai elemekre, a verssorokra, a rímre korlátozódik. De attól, hogy egy szövegben előfordulnak ezek az elemek, még nem válik költészetté, mint ahogy a legjobb szakácskönyvet sem sorolják be a szépirodalmi remekek közé, még ha formai szempontból – könyvként – egyazon polcra kerül is olykor a legnevesebb szépírók műveivel. Sőt, a bestseller listákon a legtöbb esetben meg is előzi azokat…

A bökvers sajtóműfaj, ami az adott pillanatnak szól, és akár már néhány nap távlatából is nehezen értelmezhető, hiszen aktualitását vesztette. Ahogy Frady Endrénk fent idézett könnyen felejthető szösszenete is.