Nyomasztó túlzsúfoltság

Egy cselekvési kényszer hajt bennünket, csak akkor nyugszunk le, lelkiismeretünk csak akkor nyugodt, ha csinálunk valamit. Emiatt a társadalmi, emberi és családi kapcsolatok is feszültebbek, sok az elvárás is, de ha nem adunk időt magunknak, ha magunkra nem szánunk időt, akkor ez a feszültség halmozódik és végül elpattan.

Hajlamosak vagyunk a túlvállalásra, nem tudjuk egyensúlyba hozni a munkánkat, a családunkat, a szolgálatunkat, a vállalásunkat, hiányzik a lelki egyensúlyunkra fordított idő és ezért gyakran az úgynevezett hógolyóelmélet érvényesül – egyre erőteljesebben pörgünk. Az első, amin egyszerűsíteni tudunk, a gondolkodásunk, mert gyakran ez az első, amely túlpörgött. A gondolatok lecsendesítésére számos technika van, egyik közülük például az odafigyelés. Sok dolog azért idegesít bennünket, mert nem figyelünk rá, ha figyeljük és elkezdjük elemezni, már nem is idegesítő. Napi 15 perces légzésgyakorlat elegendő ahhoz, hogy helyreálljon a lelki egyensúly és az idegrendszer átkapcsoljon egy másik állapotba. A leegyszerűsítésben az egyik legfontosabb tehát a gondolatok lecsendesítése, a másik pedig az igények csökkentése. Ez utóbbi esetben azt a kérdést kell megválaszolni, hogy szükség van-e az adott dologra. Ha nincs, akkor tudni kell elengedni. Valahogy úgy kell viselkednünk, mint Szokratésznek, aki állítólag azért járt a piacra, hogy lássa, mi mindenre nincs szüksége. Néha az embernek úgy tűnik, jó lenne megvenni ezt vagy azt, de ha jobban belegondol rájön, hogy valójában nincs rá szüksége. A másik lényeges dolog annak a kérdésnek a megválaszolása, annak mérlegelése, hogy megéri-e az árát a hozadék.

Tevékenységünk túlméretezése, a cselekvési kényszer rengeteg energiát von el más munkáktól, amelyek hasznosabbak lennének. Vállalásainkban tudni kell nemet mondani. Ebben a kérdésben sokat segít, ha tudjuk mi az, amit másokra is rá tudunk bízni. Egyik legnagyobb bajunk, hogy nehezünkre esik segítséget kérni. Gyakran azt sem tudjuk, hogy kik azok, akikre számíthatunk, pedig bizonyára vannak ilyenek, s kérdés miért nem kérünk tőlük támogatást. Az egyszerűsítésben az is segíthet, ha össze tudjuk hangolni az időt a feladatokkal. Ez a tervezés és az időbeosztás egyik legfontosabb eleme.

A túlbonyolított, cselekvési kényszerrel terhelt és túlvállalt életünk egyik jelképe a nyomasztóan túlzsúfolt lakás. Időről időre meg kellene szabadulnunk a fölöslegtől, hogy helyet csinálhassunk az újnak. A lakások túlzsúfoltsága lelki zsúfoltságot is jelent. A múlt század elején a lakásban található tárgyak száma 700 és 800 között mozgott, ma ez a szám a tízezret is meghaladja. Egészen biztos, hogy a rengeteg tárgy közül számtalan már csak úgynevezett „porfogó”, gyakorlati, használati értéke a nullával egyenlő. Időnként tehát ki kell takarítani és meg kell válni a felesleges dolgoktól.

Sok feszültségünk származik abból is, hogy nem tudunk megfelelően kommunikálni, nem tudjuk kapcsolatainkat leegyszerűsíteni. Nem mondjuk egyértelműen ki azt, amit ki kellene, inkább csűrjük-csavarjuk, és ez vonatkozik arra is, amikor azt próbáljuk megmondani, hogy mi a bajunk. Ki kell mondani nyiltan, mit gondolunk, hogy megértsenek. Ne várjuk el másoktól – főleg a mai időben ne – amikor olyan keveset figyelünk egymásra, hogy mások még gondolatolvasók is legyenek és találják ki, hogy mit szeretnénk. A nyílt egyenes kommunikáció sokkal jobb, mint a „játszmázás”. Amikor nemet mondunk, akkor valójában saját határainkat tartjuk tiszteletben.

Másoktól sem kellene minduntalan azt elvárni, hogy megváltozzanak, amikor mi ilyesmire nem vagyunk hajlandóak. Engedni kell a másikat, és elfogadni olyannak, amilyen, s akkor hamarabb megeshet, hogy esetleg megváltozik. Erőszakkal, követelésekkel egészen biztosan nem fog. Sokat segíthet az is, ha elévült, kiüresedett kapcsolatainkat leírjuk. Gyakran nincs rá bátorságunk és csak illemből tartjuk fenn őket, holott az égvilágon semmit nem jelentenek számunkra. A legfontosabb tehát minden esetben magunkba szállva eldönteni, hogy mi az, amire elengedhetetlenül szükségünk van, és mi az, ami felesleges, ami nélkül vígan megvagyunk.