A fehér olimpia ürügyén

Az utolsó pillanatban vettük meg a jegyeket. Két év majdnem minden megspórolt pénze ráment hármunk jegyére. De az első ausztrál kiruccanásunknak tulajdonképpen éppen ez az út volt a célja. Most – negyven év távlatából – nyugodtan elmondhatom, hogy a futballsikerek másodrangúak voltak, talán még az angol nyelv elsajátítása is fontosabb volt a góloknál, pontoknál. Ugye, milyen érdekes, hogy a messziről jött ember azt mond amit akar!? Mert ha valaki közelről nézte azt a két évet, mely meghozta ezt a kéjutazást, nagyon jól tudja, hogy „éltem és haltam” minden pontért, sőt egy jó adogatásért is. A szurkolók már az első év után sem tartottak alkalmazottnak, hanem „egy voltam közülük”, mégpedig az, aki az utolsó előtti helyről a másodikra tornázta a csapatot, és a második évben bajnok lett. Nagyon sokan integettek a kikötőből távolodó hajó ezernégyszáz utasának. A minket kikísérők piros-fehér-zöld zászlókkal mutatták magukat. Majdnem annyian, ahányan a meccsekre jártak. Ahogy távolodtunk a dokkoktól, mind erősebb volt bennem az az érzés, hogy egyszer én még ide visszajövök.

Lent fürödtek, fent síeltek

Az óceánokat, tengereket járva eljutottunk Új-Zélandra, Fijire, Szamoára, majd egyik legnagyobb álmom színhelyére, Hawaiira. Megkaptuk az óhajtott virágláncot a nyakunkba, szólt a jól ismert „isten hozta” dallam. S innen az út legészakabbra vitt – Vancouverbe.

Abban az időben ez volt a földteke legészakibb pontja, ahova 42-es lábam elvitt. Később ez Oslo lett, a norvég főváros. A soknapos hajózás után nagyon örültünk a szárazföldnek. S micsoda föld volt ez! Az első kirándulásunk egy sequoia nemzeti parkba vezetett. Mondhatnám nyugodtan, hogy legtöbbünk tátott szájjal nézte az óriás, több száz éves fákat. A park bizonyos pontjáról balra látszott az öböl, ahol kikötöttünk, jachtok sokasága szelte a habokat. Hangyanagyságúak voltak a medencék is ebből a távolságból. Ha pedig jobbra néztünk, fel a magasba, a hófedte hegyeken sízőket vélt látni az ember. Szinte fájt az ember szeme a hótakaró vakító fehérségétől.

Valószínűnek tartom, hogy itt valahol folynak az olimpiai érmekért a harcok. Innen városnézésre vezettek bennünket. „Brit-Kolumbiában van a legtöbb úszómedence fejenként” – áradozott útvezetőnk. Nem is csodáltam, hogy a megnyitó olyan pompás volt.

Nagyon gazdag világ az. Az sem volt gond nekik, hogy nem esett a hó. Hozták onnan, ahol volt. Mert volt, és volt mivel hozni!

Hogy valahogy hazaérjünk, ebből a kanadai kikötőből utunk San Franciscóba vezetett, majd Los Angelesbe, utána Apacult következett, majd a Panama-csatorna és Panama, Barbados, Trinidad, Madeira, Lisszabon és végül Southampton, s onnan már szárazon és Londonból a fellegek fölött Újvidék volt az irány. Hét és fél hét után, ha kinéztem a Jovan Đorđević 11-ből, a báni palotát láttam. (Abban az időben, ugye, más volt a neve!)

Az, ami lelki szemeim előtt van még ma is szinte teljesen változatlanul, a hihetetlenül nagy égbolt, mely sehol sem lehet nagyobb, tisztább, mint a Csendes-óceánon... Talán csak a Mount Everesten,

amikor felhőtlen az ég!? Sajnos, oda én már nem jutok el.

Wenger Henry áldozata!?

Tudom, hogy azzal fognak vádolni, hogy nagyon furcsa a gondolatmenetem, de hallgassanak meg, hátha felismerik a Balkánt ott, Skandináviában! Akik a héten figyelték, hogy mi történik a Bajnokok Ligájában, bizonyára felfigyeltek nemcsak Rooney góljaira, hanem két nagy játékvezetői baklövésre is. Persze minderről már írt a Szó. Ezúttal „tar” lőtt le, de elhatároztam, hogy „nem tudok róla”, és punktum. Ugyanis az én „megközelítésem” majdnem teljesen máshová lyukad ki.

Igen, Fabiański bevédte az első gólt és a másodikban is ludas volt, mert felvette a Campbelltől odagurult labdát, sőt, odaadta azt a bírónak! Megjegyzem, hogy nagyon elfogultnak kell lenni ahhoz, hogy ezt bárki csapattársnak irányuló hazaadásként könyvelje el. A játékvezető abban a pillanatban, amikor a Porto játékosai elvégezték a gyors szabadrúgást, háttal állt a kapunak (a kapus meg a labdának!), így még ő is azt mutatta, hogy nincs kész a közvetett szabálytalanság elvégzésére!?

Nekem ez olyannak tűnik, mintha Hansson (s egyáltalán a skandináv játékvezetők), tisztában lévén baklövésével, amikor Henry kézzel hozta gólhelyzetbe a vb-pótselejtezőn csapattársát és így jutott el Franciaország Dél-Afrikába, most minden franciával – tehát Wengerrel is – sarcot fizettetne! A Bayern lesgóljáról meg nem érdemes beszélni sem! Az egyszerűen rablógyilkosság volt. Ami természetesen nem történhetett volna meg, ha ugyanazon feltételek között játszanák a BL-t, mint az EL-t. Ugyanis az európai „másodrangú meccseken” ott szaladgál két, mit tudom én, mi a nevük a tizenhatos vonalán (néha még a pályán is), ők a negyedik és ötödik „szabálytalanságvadász”. A Bayern bizony soha nem győzhetett volna, ha ezek alkalmazása már kész tény volna. Így viszont azt kell mondanom, hogy a skandináv játékvezetők semmivel sem jobbak, mint a balkániak, de nagyon valószínű, hogy sokkal drágábbak!