Kiskoromban imádtam rajzolni, festeni. Nem múlt el egy nap sem anélkül, hogy ne alkottam volna valamit. Még az újságokból is visszatekintettek rám műveim.

Egyik alkalommal az asztallap feltett munka közben mély álomba merültem. Álmomban volt egy varázsecsetem. Vele alkottam. Akik látták képeimet, szinte várták, mikor röppennek el énekelve madaraim, mikor buknak víz alá a halaim, annyira élethűek voltak. Ebben az ecsetben varázserő volt.

Néha szeretnénk tudni, hogy kibontakozhat-e szerelem két ember között, és fennmaradhat-e hosszú távon.

A szerelem csak akkor teljes, ha a kiválasztott személy is hasonló érzelmeket táplál irántunk, vagyis ha a szeretet kölcsönös. Ez az állapot még nem tudható pontosan, hogy minek köszönhető, de a válasz a hormonokban keresendő. Minden ember vágyakozik rá, hogy megtapasztalja a szerelmet. Akiket már ért csalódás ellenségesen fordulnak az érzés kialakulásához, félnek az újabb megsebzéstől. Egyeseknek a szerelem egy doppingszer, amit soha nem unnak meg és ettől boldogok, mások bele sem mernek gondolni mit is foglal magába ez a fogalom. Számtalan ember fél, hogy a kiszemelt illető nem viszonozza az érzelmeket és emiatt sokszor ez az állapot fájdalmat is okoz. De mint mindennek, ennek is van jó és rossz oldala is. A felperzselő lobogás után jönnek a szenvedések a különböző problémák miatt. Ettől a pár dologtól eltekintve mindenki erre az ideális állapotra vágyakozik. A szerelemnek több fajtája is van. A tinédzserkori a legfantasztikusabb és egyben a legborzasztóbb is. Ilyenkor főleg a plátói szimpátiák dominálnak és ez legfőképpen a lányoknak okoz szenvedést. Mert szeretni mindenki tud, de feledni oly nehéz. A felnőttkori kapcsolat egy más kategória, ott már úgy néznek a felek egymásra, hogy akár házasság is kibontakozhat a bimbózó vonzalomból.

A szerelem az, amikor értelmetlennek tűnik minden, ha a kiválasztott nincs ott. Egy tünetegység, amivel szemben az orvostudomány tehetetlen, viszont a társadalom jól tolerálja.