Két, vagy három hét híján százhárom évvel ezelőtt fejezte be Stevan Sremac, zentai születésű neves szerb író egyik remekművét, a Pop Ćira i pop Špira című vígjátékát, amelyben a két atya hajba kap. A művet, természetesen, megfilmesítették, rövidnadrágos koromban láttam is, de csak arra a jelenetre emlékszem, hogy a két egyházfi a tömjénezővel üldözi egymást.

A spílhóznis időszakom után, amikor már nagyjából egy szalmakazalnyi elolvasott könyv volt mögöttem, rájöttem, hogy nem kell mindent készpénznek venni, amit az írók, alkotói szabadságukat felhasználva, papírra vetnek. Mert az vesse az íróra, költőre az első követ, aki (kővető, vagy) a privát gondolatait olykor nem engedi szabadon szárnyalni.

Mindezt tetézte egy idős egri tanár, akitől megkérdeztem, hogy Gárdonyi Géza Egri csillagok című örökszép művében mennyi a valósághűség.

– Nagyjából kilenc százalék – mondta.

Hát mindeddig Stevan Sremac művével is így voltam. A közelmúltban azonban az élet erre rácáfolt.

Az Artemije püspök körül gyűrűző botrány hevében ugyanis az őt pártoló, illetve ellenző szerzetesek között a Gračanica kolostornál „nézetkülönbségek merültek fel”. Magyarul: úgy megtépték egymást, mint Floki a lábtörlőt.

S tették mindezt Isten nevében!