Korán nősüljön a játékos, vagy „hancúrozza ki magát”?

Nyílt titok, hogy a nagy klubok figyelme mindenre kiterjed, ami normális is, hiszen óriási összegeket fizetnek a játékosokért és a játékosoknak. Egy fizikailag tökéletesen edzett fiatalembernek nagyon nehéz bemagyarázni, hogy szerzetesi életet folytasson, és éppen ezért szeretnék a menedzserek, nálunk ezeket edzőknek nevezik, ha a „fiúk” stabil viszonyban lennének párjukkal, és az ilyen viszonyból is a legjobb a házasság! Kívülről vizsgálva ez így néz (nézett) ki a legtöbb esetben. Legalábbis a múlt évszázad utolsó negyedéig. Akkor kezdődött igazán a nagy változás – mindenben, különösen a pénzben... De persze azelőtt, de utána sem volt, és
nincs, ugye, két pontosan egyforma karakter, egyforma érettség, egyforma fizikum, egyforma értelem, egyforma elkötelezettség, egyforma erkölcsi bankbetét, egyforma libidó...
Mit is mond a Wikipédia a libidóról, a tesztoszteronról? Először is a legfontosabb férfi szexuális hormon, aminek jelentős szerepe van a férfiak egészséges, erőteljes fizikumának kialakulásában. Hatásai: jelentős szerepe van az izomtömeg kialakításában és megtartásában. Fokozza a szexuális
teljesítőképességet, továbbá a kedélyállapotot, és növeli az energiaszintet. Nos, kérem, ez mind megvan (meg kellene lennie) egy profi játékosban, sőt, jóval több mint az átlagemberben, és népszerűségben fényévre megelőzi a „szomszédot a mi utcánkból”. A pénzről meg ne is beszéljünk!!! Hát hogyne ragadnának rájuk a nők!? És ez ma, ebben az erkölcsök szempontjából elkorcsosodott világban egy huszonévesnek, ne is említsem a még sokkal fiatalabbakat, egy olyan kihívás, melynek nagyon nehéz ellenállni. Tehát...
Évekkel ezelőtt az egyik unokám megkérdezi a nejemet, hogy miért ment olyan fiatalon (22 évesen) férjhez. A válasz hallatán: „mi nem hittünk a házasság előtti szexben” majd leesett a székről. Amikor ezt egyszer megemlítettem a húszéves, legfiatalabb unokám előtt, az megmosolygott bennünket, és csak úgy, mellékesen megjegyezte, hogy ma szégyen szűznek lenni tizenöt-tizenhat éves korban.
Ha még ma is edzenék valami komolyabb csapatot, továbbra is vallanám a stabil viszony előnyeit, mert sokkal többet árt (ártott, legalább is az én időmben!?) a végtelenségbe elhúzódó „bevezetőjáték”, mint maga a „természetes tény”. És egy élsportolónak a kellő pihenés éppen olyan
fontos, mint maga az edzés. S talán nem is olyan okos dolog tizenéveseket és a korai húszasokat rávenni, hogy nősüljenek, mert nem sok olyan gyerek van, aki tudja, hogy mit és kit akar. És sajnos éppen ezért sok a válóper és a rossz házasság. Ennek a levét meg a gyerekek isszák meg. Meg az ő
gyerekeik. És ezért mi, edzők is felelősek lennénk?!
Belenézek a tükörbe, és a visszanézőnek a szemébe mondom: Öreg, a jóhiszeműség nem mindig szül jót, ezt már megtanulhattad volna. Tegnap egy idevágó viccet olvastam. Így szól: Egy fiatalember panaszkodik az orvosnőnek: Naponta húsz órán át erekcióm van. Kaphatnék valamit? Az orvosnő a tüzetes vizsga után válaszol csak: – Teljes ellátást és havi ötszáz eurót!
Rooneyt Bolt is megirigyelhette!

Meg voltam győződve, hogy mivel már szerdán megírtam Jegyzeteim első harmadát, nem lesz semmilyen problémám a másik kétharmaddal. Erre lapunk lehozta csütörtökön Török Arnold tollából, bevallom, sokkal jobban megírva szinte majdnem azt, amit én gyömöszöltem ki a számítógépből – nagy keservesen. Még a címem két szavát is „ellopta”: Halálos unalom a
szántóföldeken, mondtam én, ő meg: Egyiptomi sziporkázás és halálos unalom. Nos, nem maradt más hátra, mint előre – lapozni kezdtem az irkában újabb ötlet után. Az egyik lap legtetején az van aláhúzva, hogy „Dögöljön meg a szomszéd tehene!” Nem ismeretlen, ugye, ez a hozzáállás ezeken a tájakon. De nyugi, semmivel sem más mondjuk Anglia északi városában, Manchesterben. A
kupameccsükről már regéltem, de amikor a minap kétszer vagy háromszor megismételték Rooney ellentámadásból lőtt gólját az Arsenal ellen, mely mindent eldöntött, nem a Rooney–Nani–Rooney gyönyörű kényszerítőpasszt élveztem, hanem egyszerűen leesett az állam – a köpcös kis csatár szinte repült, vágtája 60 méternél is hosszabb volt, s az utolsó lépéséből egy ragyogó gólt lőtt! Nem
hiszem, hogy bármikor is láttam valami hasonlót!

S ha már a gyorsaságról van szó, hadd említem meg, hogy a spanyol Marca analízise C. Ronaldót és Messit állítja szembe egymással, s Ronaldo „győz” 88:80 arányban! Ami már magában is egy kicsit furcsa, de talán a legfurcsább az, hogy Ronaldónak gyorsaságból 9-et ad, Messinek meg 8-at! Drága uraim, a kis argentin rajtban, márpedig az a legfontosabb ebben a sportban, „agyonveri” azt a nagy darab portugált. Mondjam a többi baromságot? Gondolkodásban, vezéregyéniségben és szabadrúgásokban mind 9:7 Cristiano javára. Na, ne viccejjé' má'! Persze annak ellenére, hogy szerelmes önmagába, hogy piperkőc, hogy játssza az Adoniszt és a playboyt, „eltűrném” csapatomban! De mindenkor a kis argentin zsenit venném meg, ha választanom kellene!

A pankrációs játékok és az ultimate fight

Fogadnék mindenemben, hogy soha senki nem találná el, milyen meccsre vittem először a nejemet. Jéghokira! A Tašmajdanon abban az időben, 1956-ban, a Partizanban egy kanadai is játszott, és tele volt a lelátó! Én nagyon élveztem a játékot, az asszony meg a kapus öltözetét. Kanizsán, a Körösön gyerekkoromban mi is hokiztunk, persze a legtöbb srácnak fakorcsolyája volt! Nem bonyolódok bele, hogy csináltuk (vagy inkább apáink!), tény az, hogy lehetett vele siklani a jégen. Hogy miért említem ezt, hát azért, hogy előre kifogjam a támadásokat, amikor színt vallok a játékokkal kapcsolatban. Egyet sem utálok, mindet játszottam, mert kénytelen voltam a testnevelési egyetemen. Kettőt, hogy úgy mondjam profi alapon – röplabdát és futballt. Hogy mi a
kedvencem? Ha minden sportot ideveszek, akkor az atlétika és az úszás, s legtávolabb állnak tőlem a küzdősportok. Ha csupán a játékokról szólok, akkor a sorrend: labdarúgás, tenisz, ausztrál futball, röplabda, krikett. A legkevésbé nézett játékaim pedig a pankrációsak, a vízilabda és a szárazföldön játszott hasonlója, a kézilabda, valamint a rögbi minden fajtája. Az egyetlen „utcai verekedés”, melyet még ma is meg-megnézek, az, amelyben a villámcsapások és a boxmeccsek elvártak, részei a játéknak, azt Tašmajdanon mutattam be a nejemnek. A kanadaiakat, oroszokat, svédeket, finneket, ha csak tehetem, tv-végre kapom.
S van egy „harmadik csoportom”, melyben egyetlen játék kapott helyet. Az is csak azért, mert van egy szókimondó zseni, aki a Vujošević névre hallgat, és ennek van egy csapata, mely állandóan szél ellen pisál és száraz marad! De mindenki pisis lesz, ha a „szemétdombjára”, a Pionirba merészkedik. Nem tesz különbséget egy bosnyák provinciális csapat és Európa egyik legjobba, egy spanyol csapat között. Jöjjenek, mondja a kövérke kopasz ingujjban, idejük van, csapatuk is, a Barcának pénze is dögivel (hússzor nagyobb a költségvetése, mint a Partizáné!), s majd mi nyakig mártjuk őket a víz(elet)be. Atlétikában és úszásban nem újság a másodperc századával nyerni, vagy veszíteni, s az sem valami nagy újság, ha egy kosárlabdameccs az utolsó másodpercben dől
el, de az, amit az említett két csapat Európa legjobbjainak versenyében játszott, és ahogy az végződött, egészen egyedi volt. A tv-n való hússzoros megismétlés után sem egyezett a két csapat abban, hogy mi is történt! Az egyik nagyon fontos tény az, hogy ha az abroncsban volt a labda bármekkora része, akkor a Barca nyert, ha viszont nem, akkor a Partizan! Tehát az „élet” egy-két centin múlna?! Úgy látszik. Én úgy láttam, hogy (ahogy akartam) kint volt. Függetlenül ettől, most az egyszer (a jó ég tudja, hanyadszor?!) nagyon szorítok ennek a „mocskos szájú” zseninek!