Várady, a jog, az igazságosság és az erkölcs

Legutóbb a Magyar Szó január 23-i számában fejtette ki, hogy Szerbiát nem szabad megbüntetni, vagyis Horvátország hiába perli, mert egy esetleges büntetés a vajdasági magyarokat is sújtaná. Ebből azonban az következik, hogy a szerb államot – adjanak parancsot vezetői bármire, kövessenek el a nevében bármilyen bűnt – sosem lehet felelősségre vonni, mert a területén kisebbségek élnek (és gyerekek, teszem hozzá én). Ezt a „gondolkodásmódot” végigvíve pedig oda jutunk, hogy ezentúl minden állam büntetlenül garázdálkodhat, mert olyan államról nem tudunk, melynek területén ne élnének etnikai, vallási, szexuális, életmódbéli stb. kisebbségek.

Hogy a nemzetközi hírűnek mondott, a VMSZ szürke eminenciásának tartott jogászprofesszor így gondolkodik, azon ne csodálkozzunk – hisz egy jogásznak érdeke, hogy minden ügy addig húzódjon, ameddig csak lehet (hogy a szerb állam szakértői mennyit kapnak azért, hogy védik Hágában és másutt, arról nyilvános adatot nem találtam). Másfelől Várady mindig pragmatikusan gondolkodott – az „igazság” érdekli, de az igazságosság aligha. Pragmatikus volt, amikor a Milošević bábjaként funkcionáló Panić-kormány igazságügy-minisztere lett, de gyakorlatias volt már a szocializmusban is. Tessék elolvasni, amit az egypártrendszer alatt írt: Váradynak sosincs baja a rendszerrel, ha az jogtechnikailag okés. Számára minden rendszer jó – és a rendszeren belül kell lavírozni, kompromisszumokat kötni. Kihámozhatatlan, hogy Várady szerint jog és erkölcs összekapcsolódik-e valahol, nem tudni, mit ért a közjó fogalmán. Mintha nem egy komplex kérdéskörről lenne szó, hanem egyszerűen ott a szent állam, az alkotmány és meghozott törvények – azokhoz kell igazodni, azokat kell betartani, minden más másodlagos, így az is, távlatilag az emberek számára mit jelent ez. Ne feledjük: vannak rossz törvények – ez esetben a politikai filozófia erkölcsösnek tartja pl. a polgári engedetlenséget is.

Várady ún. szaktudását nincs módomban megkérdőjelezni. De az már kissé gyanús, hogy a szocializmusban jó volt neki a szocializmus – még 1988-ban is, amikor már recsegett-ropogott a rendszer, arról írt, hogy az önigazgatást (vagyis a titói úton járó szocializmust) komolyan kell venni, az a megoldás. Onnan landolt a Demokrata Párt színeiben a parlamentbe, majd a miniszteri fotelbe (hogy pontosan mi történt egykoron, majd 1992-ben, vele is, akkor tudjuk meg, ha megnyílnak a levéltárak, vagyis vélhetően sose, amíg ők s mi még élünk). Akkor még nem vetettek követ azokra a magyarokra, akik a DP színeiben indultak – lám, mióta Várady nincs köztük, annál inkább lehetséges ez, főképp, hogy pár év múlva ő maga Kasza oldalán tűnt fel, a VMSZ szakértőjeként. Aztán a nacionalista Koštunica-kormányzatnak, ó, pardon, a szerb államnak dolgozott Hágában – szintén ama célból, nehogy megbüntessék Szerbiát, sőt, a felelősségét megállapítsák, mert akkor a vajdasági magyarokat is büntetnék, a boszniai szerbek meg jól járnak – vélte ő. Koštunica után jöhetett a Tadić vezette Szerbia képviselete, mely Szerbia általában ugye ártatlan, mint a ma született bárány – Várady, úgy látszik, 1992-ben igazságügy-miniszterként nem találkozott ama problematikával, hogy nem sokkal korábban még horvát állampolgárokat tartott fogva a jugoszláv katonaság – pár kilométerre az ő szeretett Nagybecskereke mellett, istállókban, a nemzetközi jogot messze leszarva.

De hát ezek csak szimpla tények, amiket lehet így meg úgy is magyarázni. Az idők végezetéig, professzionálisan (márpedig a profi ingyen sose dolgozik, ettől profi). Igazságosság? Erkölcsi jóvátétel (nemhogy anyagi) – legalább? Ugyan már.

De akkor ne csodálkozzunk, hogy ugyanez a szerb állam sosem fog bocsánatot kérni amiatt, hogy a vajdasági magyarokat ágyútöltelékként, használhatatlan fegyvereket a kezükbe adva vitték a horvátországi frontra. A szerb állam nem kért bocsánatot osztálytársam családjától sem (nemhogy kártérítést vagy valamit fizettek volna), aki Dubrovniknál esett el 1992. július 11-én. Várady három nap múlva lett miniszter, és feltételezem, akkor sem gondolkodott el azon, hogy a szerb (jugoszláv) államnak bármi kötelessége vagy felelőssége lenne ezen értelmetlen kiskatona-halál kapcsán – ne adj isten – bocsánatot kérni, nemhogy anyagi segítséget nyújtani.

Hisz a vajdasági magyarok a szerb állam részei, és hogy is nézne ki az, hogy egy vajdasági magyar vállal felelősséget egy vajdasági magyar haláláért. Pedig a népnemzeti etika szerint minden magyar felelős minden magyarért.