Fairbanks

Elindultunk mi is az Alaszka főútvonalon, s közben megkérdeztem Öcsit, hogy keveredett kapcsolatba a tiszteletessel. „Láttam a rendszámtáblát, és mivel mi is oda tartunk, gondoltam, nem árt néhány hasznos tanács, tudni való, hát megkérdeztem az urat. Ő meg, láttad magad is, oly kedélyesen válaszolgatott minden kérdésemre, hogy a végén már a felesége is oda jött, ugyan kivel társalog az ő férje, hajnal táján, majd ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe… Sose tudni…” – tette hozzá, mint aki előre sejtett valamit.

Még két napot és éjjelt lovagoltunk, amikor elértük Alaszka határát és az első komolyabb települést, FAIRBANKSET. Az utat, ami valójában csak nyáron járható, még a II. világháború idején építették, amikor stratégiailag fontossá vált az Alaszkán feltárt kőolaj tartalék. Ez az út, az év nagyobb részén járhatatlan, hóval, jéggel borított. Csak amikor elolvad, lehet rajta közlekedni. De akkor meg állandóan javítják, mert közben az erózió megteszi hatását. Nincs a világon közút, amely ehhez hasonlítható. Amikor járható, permanensen javítják. Akár SISYPHOS átka ülne azon.

Nyár lévén a Nap csak pillanatokra bukik a horizont alá, valójában ekkor a fehér éjszakák teljességét élvezhettük, azzal a nehézséggel, hogy szervezetünknek elég hosszú idő kellett, míg erre, átállt. Aludni akkor aludtunk, amikor a fáradtság már ledöntött bennünket lábról. Az óra itt nem-igen játszott szerepet. Így képtelenek voltunk nyugovóra térni akkor is, amikor a városkába értünk. Igazi telepes, XIX. sz. béli hatása minden épületén látszott. Az óta ez rengeteget változott. Az utcán, annak ellenére, hogy hajnal három lehetett, nyüzsgött az élet. Betértünk egy sarki bárba, ahonnan hangos rock zene hangja csapta meg fülünket. Bosnyák barátunk maradt a kocsiba, elnyúlva körmölte naplóját, ezért mi nyugodtan próbáltuk felmérni a terepet és bámészkodtunk. A helyiség tele volt nőkkel, férfiakkal, akik elütöttek az általunk megszokott látványtól. Sokan nagyon részegen tántorogtak. Ekkor esett le a tantusz, hogy többségük az eszkimók családjába tartozik. Soha életemben előtte nem találkoztam eszkimóval. És nagyon mellbe vágott a szomorú látvány, mely emlékeztetett SANTA FE hasonlóan megalázó indián piacára, ahol a rézbőrűek próbáltak túltenni szegényes portékáikon, néha egész nap ott ácsorogva, ücsörögve a tűző napon, a sivatagi forró levegőn.

A sápadt arcúak diadala, a civilizáció térhódítása megpecsételte ezeknek a népcsoportoknak a sorsát, kiktől az életterüket és életmódjukat vették el, cserébe egy marék dollárért, amit elihattak. Így züllött le ez az ősi világ, kultúra, aminek maradványait manapság turisztikai látványként mutogatják különböző rezervátumokban. Szomorú. Nagyon szomorú történet.

A kólát, amit rendeltem a legnagyobb meglepetésemre egy eszkimó fogatlan hölgy azonnal kikapta kezemből, húzott néhány kortyot belőle, majd mosolyogva, fülig szájjal, visszaadta. Öcsi ott pukkadt meg a nevetéstől, látva a történteket és tudván, hogy ha valamire érzékeny vagyok, az a poharam. Csak tartottam a maradékot a kezembe és nem tudtam számhoz emelni. Letettem csöndben az asztalra és az ajtó felé indultam, mert a hölgy már táncolni is szeretett volna. Jobb a balhét időben kerülni, megelőzni, ha lehet, mert utána már foghatod a fejed. Ez egy örök bölcselet, és én nem habozva rántottam fel az ajtót, kiléptem a friss levegőre, majd elballagtam az autónk felé. MILOVAN még nem aludt és kérdésére, hogy vagyok, csak csaptam egyet, keresve a fekvőhelyem, alvást erőltetve. Öcsi is megérkezett, még mindig kuncogva a történteken, és ő adott magyarázatot viselkedésemre. Ezután már ketten rötyögtek, amíg én csak elaludtam.