A mese szükségességéről

Akkor így fogalmaztam: „Nézem most, egy nappal Benedek Elek születésének százötvenedik évfordulója előtt a hírügynökségi jelentéseket, és azon gondolkodom, ha holnap tévedne be közénk egy régi vágású mesemondó, történeteiben melyek lennének azok a motívumok, amelyeket a valós életünkből merít. Megszorítások, elvonások, egészségügyi leépítések, UD Zrt., IMF, kamatvágás, ingatlanpanamák és széttalicskázott milliárdok... Mind-mind annyira kiábrándító, elkeserítő, alantas dolog, hogy egyáltalán nem a népmesék, csak a folytonos panasz hangja hallatszik ki belőle, és megkeserednének tőlük még a háromszabólegények és a legkisebbkirályfiak is sorra mind, ahányan csak vannak. És senkit sem hibáztathatunk. Csak mi magunk – a modern kor emberei – tehetünk arról, hogy mesemotívumaink mind ilyen sekélyesekké, elsilányítottakká váltak. Akárcsak hétköznapjaink.” Pedig akkor a választási kampányt még hozzá sem kellett sorolnunk a jelzett, hétköznapi, szürke ügyekhez. Ma már azonban dühöng, dübörög ez utóbbi is, a szocialisták a nyugdíjkatasztrófa rémével próbálják menteni a menthetőt, az egyszerű földi halandó pedig nehezen tudja eldönteni, hogy most a Jobbik Magyarországért Mozgalom sikerének, vagy inkább az MSZP kudarcának kell tekinteni, hogy a közvélemény-kutatási adatok szerint immár mindössze két százalék a különbség a két párt támogatottsága között.

Szegény Benedek Elek, mit szólna ő mindehhez?

A nagy mesemondóra tavaly kétszeresen is kerek évforduló miatt emlékeztek tisztelői és olvasói: születésének százötvenedik, halálának nyolcvanadik évfordulóját ünnepeltük. Igen, többes számban és első személyben, mert én is a tisztelői közé sorolom magamat. A Kovászna Megyei Tanács által szervezett emlékév hivatalos honlapját nagyjából egy évvel ezelőtt, a magyar kultúra napján, január 22-én mutatta be a háromszéki önkormányzat. A maga nemében ez is egy évforduló… A portálra minden, Benedek Elek emlékére szervezett rendezvény előzetes adatai felkerültek, tehát naprakészen nyomon lehetett követni, hogy mi történik a nagyvilágban az évforduló ürügyén. A meseíró szülőfalujában, Kisbaconban például mesefalut hoztak létre. A programban Háromszék két testvérmegyéje is részt vett, hiszen ők is sajátjukként büszkélkednek a nagy meseíróval, ők is magukénak tekintik. Ahogy – csak a példa kedvéért – a Zrínyieken is osztozunk, mi magyarok, a horvátokkal.

Előre is elnézést kérek a szokásosnál talán hosszabb idézet miatt, de szinte azonnal, még tárcám megjelenésének napján, egy nagyon kedves hangú e-mail érkezett céges postaládámba Tapolcsányi András színművésztől, bábostól. „Kedves Attila!” – kezdte levelét, majd így folytatta: „Hadd tegeződjek! Túl nagy korkülönbség nincs közöttünk, meg sok a közös ismerős is (Baranya Robival együtt játszottam a Kolibri Színházban, Végh Attilával meg a Demokratánál írtunk együtt).

Szóval úgy gondolom, meseügyben nincs miért aggódni. A mese erősebb. Ezt onnan tudom, hogy mesemondó vagyok. És régivágású. És ide tévedtem közétek. És én sem a mesteremet követem, hanem azt, amit a mesterem követett. Ez csak azért fontos, hogy tudd: nem egy fanatikus, egy kioktató nagyokos írta ezt a levelet, hanem egy komoly, vidám ember.

Hogy tudj hová tenni: a Kolibriben tanultam színészetet és bábozást, aztán a feleségemmel megalakítottuk a Majorka Színházat, és az utóbbi időkben már 150 mesét játszunk évente. Főleg ovikban, de fesztiválokon, művházakban is vagyunk. Fő forrásunk a magyar népmese.

Te Benedek Elekről indítottál, én most Fazekas Mihályról. Mindketten régebbi kútból merítettek, de a nevük alatt megjelent műveket hozzájuk kapcsoljuk. Öt éve játsszuk a Matyi, a Ludas című darabot a Bab Társulattal. Utcaszínház. Elementáris ereje van annak, amikor Matyit kiemelik a tömegből és sünsünt kiáltanak a hajdúk. Vagy amikor Döbrögi azért bünteti meg a főhőst, mert nem lépett be a Hajdú-Bétbe. Büntetés: huszonöt botütés + ÁFA. Vagy a Babszem Jankóban a cirkuszigazgatót azért hagyja el a társulat, mert világgazdasági válság van. Sorolhatnám.

Ezek így leírva elég gyengék. Meg kell nézni élőben. Az az igazság, hogy a mesébe a legnagyobb, legprofánabb rémséget is bele lehet illeszteni. Ha jó ízléssel teszik, az elvonások, egészségügyi leépítések stb. is feloldódnak az egyetemes igazságban, és a közönség is átéli a katarzist. Én ebben élek, és nap mint nap látom, hogy milyen nagy szükség van a mesére.

A levelet azonban azért írtam, mert szerintem régen sem volt sokkal jobb a helyzet. Milyen hétköznapok voltak a török időkben? Rákóczi idejében? A reformkorban? Az emberek nagy részét mindig szívatták! Minket, mesemondókat a silány idők arra sarkallnak, hogy pontosabban fogalmazzunk. De hozzuk ide Shakespeare-t is! A Hamletben a városi gyerekszínház gagyiságán gúnyolódik. Tele aktualitással.

Igen, engem is idegesít, néha elkedvetlenít, ami a tévéből ömlik. De tudj róla, hogy mi is vagyunk. Soha nem leszünk fősodratúak (legfeljebb halálunk után), de mindig leszünk néhányan. Szabadok vagyunk!

Remélem, sikerült árnyalnom a képet, és holnap, a tényleges évfordulón nyugodtabb szívvel olvasol el egy mesét.” Így, nagyjából fél esztendő távlatából, ezúton is nagyon köszönöm Tapolcsányi Andrásnak kedves sorait! És elképzelem, ahogy Benedek Elek vagy Fazekas Mihály beleszövi meséjébe a közvélemény-kutatások eredményeit, és reménykedem is abban, hogy a fentebb említett siker–kudarc kérdés megoldására még az „itt a vége, fuss el véle” előtt fény derül…