Gondolatok a pergetésről

A megfelelő csali kiválasztása és alkalmazása ugyancsak komoly felkészültséget igényel. Az eredményes pergető horgászat tehát nem kevés ismeretet kíván a horgásztól, ezért itt Vajdaságban is nem véletlenül tartjuk a legsportszerűbb horgászmódszernek.

A pergetőkészséggel szemben támasztott követelmények: a bot legyen minél könnyebb, de a fokozott igénybevételnek ellenálló. A bot hosszát, akcióját, terhelhetőségét a körülményeknek és a horgászni kívánt halaknak megfelelően választjuk meg. A könnyű pergető szerelék hossza 1,80–2,10 méter, tömege 150–200 gramm, csúcsakciós, a közepes szerelék 2,10–2,70 m, 250–400 grammos tömeggel, átmeneti akcióval, a nehéz szerelék 2,40–2,70 m, tömege 400 gramm fölötti, parabola akcióval. A kemény szájú halakhoz merevebb botot használjunk, mert erős bevágásnál csak így lehetséges a sikeres akasztás.

Az orsó legyen kis tömegű, könnyű futású, és tűrje a nagy igénybevételt. Különösen a golyóscsapággyal szerelt peremfutós orsók felelnek meg pergetésre, könnyű futásuk és nagy igénybevételük tűrhetősége miatt.

A zsinór vastagságának megválasztásakor figyelembe kell venni a halfajt, a terepviszonyokat, és ami a legfontosabb, azt a fokozott igénybevételt, amely a zsinór élettartamát meghatározza. Pergetéshez általában a legjobb minőségű monofil zsinórt használjuk, a 0,20 mm-től a 0,45 mm-ig. De újabban inkább a fonott, szuper erős zsinórokkal pergetnek, melyekkel sokkal biztosabb akasztás érhető el, mivel egyáltalán nem nyúlékonyak.

A pergetés igen nagy változatossággal űzhető módszer. A csalit oldalról vagy fej fölött, kisebb távolságoknál kar alatt dobjuk, lódítjuk ki. Ha a halak mozgásukkal, rablásukkal nem árulják el jelenlétüket, akkor a vélt helyükre kell a műcsalit eljuttatni. Ilyen helyek: a ki- és befolyók, az akadók, tuskósok, vízre hajló falombozatok, a visszaforgók, a kőszórások, a sarkantyúk, a ruganyok örvényei, a hídlábak környéke. Állóvízben a hínárfoltok tisztásai, víztükrei, a nádasok szélei, a ritkás nádszigetek csatornái stb. Ezekről legközelebb.

Ha rablást látunk, esetleg a balin által húzott, jellegzetes „V” csíkot figyelhetünk meg, igyekezzünk mindig a látott jelenségen túldobni, és csalinkat e jelenségen keresztül, illetve a csík előtt elhúzni.

A nyílt vízi pergetés folyamán a partról legyezőszerűen dobáljuk meg a vizet, jobbról vagy balról indulva, csónakból pedig teljes körben horgászhatunk. A bot megfelelő tartásával a csali vontatási mélységét szabályozhatjuk. Ha fölemeljük a botvéget, a vízfelszínhez közelebb vezethetjük a műcsalit, ha leengedjük a vízig, a víz mélyebb rétegeinek meghorgászása lehetséges. A bot emelgetésével és az orsó csévélési sebességének változtatásával – időnként abbahagyva a bevontatást – módunkban van a vízoszlop különböző rétegeinek átfésülésére.

A MŰCSALIK RENGETEGÉBEN

A halak érzékszerveikkel találnak a táplálékukra. Tapintó, szagló és látószerveik segítik ebben őket, de a belső fülnek és az oldalvonalnak is nagy szerepe van ebben.

A műcsalik közös jellemzője, hogy a ragadozó halak látó- és mozgást érzékelő szerveire hatnak, ezért állandó mozgatást igényelnek.

A műcsalik hagyományos csoportosítása: 1. Villantók – támolygó és körforgó fémvillantók; 2. Woblerek – úszó woblerek, lassan süllyedő és gyorsan süllyedő woblerek; 3. Egyéb műcsalik – a mister twister lágy műanyagból készül, a gumihal széles farokrésszel; a JIG – excentrikus ólomfej tollból, műanyagból készült farokkal; a PÚG-ok műanyag kishal utánzatok, elől tompa fejjel, a szivarólom kombinálva műléggyel. A mormiska is a villantók közé sorolható, de nálunk nemigen alkalmazható, mert a léki horgászat eszköze.

Általában a horgászat egyik központi követelménye, hogy képesek legyünk megfigyelni, megérteni és utánozni a természetet, és ez fokozottan érvényes a pergető horgászatban.