A CSENDES SVÁJC MARGÓJÁRA - Rendhagyó gyászjelentés

Ma, valamikor dél körül megcsörrent a telefonom és felesége Marianna közli velem a szörnyű hírt, hogy drága barátom, Kiss György ma reggel meghalt. Azóta én is haldoklom.

Gyuri 1959 óta a barátom. A napokban ünnepelte az 56. születésnapját. 1975 óta élt kinn Svájcban, ahova egy kis kerülővel érkezett, Kongón át. Nekem ugyanis a szabadkai korzón azt mondta amikor összefutottam vele, hogy holnap indul Kongóba a Zolival. Én meg el is hittem neki, mivel egészségügyben dolgozott, gondoltam ott van rá éppen szükség. Persze, csak ugratott, mint az vagy egy évvel később kiderült, amikor mostohaapját kérdeztem, hogy érzi magát Gyuri Kongóban. Az öreg rám nézett, és mint, aki nem érti a kérdést, visszakérdezett, hogy miket hordok én itt össze. Kiderült, hogy kis varaga betűvel, de a végén Svájcban kötöttek ki, ahol már el is helyezkedett az egyik nagy korházban, és jó munkája van. Nem panaszkodik. Ide a címet, válaszoltam azonnal és már írtam is első levelem neki. Majd következett a személyes látogatásom, ami később már szinte ceremóniává vált.

Gyuri azon ritka értelmiségi emberek közé tartozott, aki titkon verseket és esszéket írt, és akit a nyugati daráló nem tudott ledarálni. A hozzáállása egészen egyedi volt, mint ahogyan talán az egész élete. Utálta a kényelmes tespedést. Nyelveket beszélt. Bejárta a világ nagy részét sajátos módon. Még a Himalája lankáira is felmászott, 4700 méterig, hogy onnan gyönyörködjön a rá váró mennyország kapujában. Karnyújtásnyira tőle a Mount Everest. Imádta Ázsiát. Ott eltöltött több mint egy évet, hogy megírja legjobb elbeszélését a CURRYRŐL, melynek illatát még ma is érzem, amikor eszembe jut. A napokban is könyörögtem neki, amikor utoljára beszéltünk, hogy azt az írást nekem kaparja elő valahogyan, mert meg akarom jelentetni. A nekem írt példányt olyan jól eltettem, hogy az óta se találom.

Minden évben jött haza két kis fiával, hogy idős édesanyját meglátogassa, szinte mindig napra pontosan ugyanabban az időben. Későn nősült és apa is csak negyvenévesen lett. De minta apa volt, az, biztos. Igyekezett minden idejét gyerekei nevelésére szentelni, mint ha csak sejtette volna, hogy nem túl sok ideje maradt e nemes feladatra. Gyerekeihez nagyon sokáig csak magyar nyelven beszélt, hogy az, mély nyomot hagyjon bennük, még annak ellenére is, hogy ők abban a környezetben ezt kicsit komikusnak tartották, és talán csak most döbbentek rá, mi is volt a célja ezzel. Az idén tervezték, hogy a gyerekek felveszik a szerb állampolgárságot is. Ez az ő döntésük volt, Gyuri csak segédkezett a formaságok lerendezésében.

Az idei nyár is már meg volt tervezve. Szerbiai bebarangolása, ahogyan a sajtosok azt még nem látták. Kedvenc kifejezése volt az ottani barátok számára. Sajtosok. Egyszer néhányukat elvitte Zürichbe a ZABRANJENO PUŠENJE koncertre. Először nem akartak menni, majd nem akartak a koncertről hazamenni. Ez olyan mély nyomot hagyott néhányukban, hogy állandóan a nyakát rágták, mikor mutatja meg nekik a Balkán sajátosságait. Nos, most ezen a nyáron szerette volna ezen adósságát leróni. Már engem is annyit nyaggatott, hogy beszéltem-e a GAGACCSAL, szűkebb pátriánk legnagyobb Szerbia szakértőjével, aki az egyik nap úgy döntött, Dávid, svédbe szakadt haverjával, hogy elugranak egy kis KAJMAKÉRT. Egy hétig haza se jöttek, útközben társalogtak a mérgelődő, morgó KUSTURICÁVAL. A pálinka és a szerb túró nagyon jó volt. Nem siettek. Őt akarta útvezetőnek erre a túrára felkérni. Én meg csak nyugtatgattam, hogy ne aggódj Gyurikám, ez a legkevesebb. Ő biztosan elvállalja. Nem kell a békát tónak ugrasztani, megy az, magától is. „De biztos?” – kérdezett vissza vagy ötször. A végén már elküldtem…

Minden nyáron arról is beszéltünk, hogy ha valamelyikünk meghal, akkor a másik szent kötelessége, hogy hamvait megfelelő tisztelettel a Tiszába szórja. ZENTÁN és Szegeden. Ma ezt felesége említette is. Csak azt nem gondolta egyikünk sem, hogy ez a szörnyű feladat ily közel van.

Tavaly még azt is komolyan fontolóra vettük, hogy megalapítjuk a saját magunk részére kreált „aggok házát”. A BÁLÓ Endrével már a telek egy részét is megdumáltuk, Aliz, meg mint orvos, jelentkezett, hogy ő is szeretne beszállni. Mi jóváhagytuk. Sőt. Abban is megállapodtunk, hogy öten leszünk, és aki elmegy közülünk, annak a helyére csak teljes egyetértésben jöhet valaki, aki arra érdemes. Így nem leszünk senki terhére, egymást meg jól elszórakoztatjuk. Érvelgettünk mi, vagy fél éjszakán át.

Gyurikám, tudod, hogy a múltkor már megírtam. Olvastad is, hisz a Magyar Szó és a Napló rendszeres olvasója voltál, bíztattál, hogy írjak. Megbocsátottam neked, amikor a PUPIKÁVAL szétveretted a fejem, a töri órán. Még anno, a hetedik elemiben. Nekem adtad a közösen fogott legnagyobb, óriás potyka felét is, pedig a te horgodra akadt.

Kivel fogok én most hancúrozni? Az a fajta hecc halmaz, amit rajtunk kívül szinte senki nem értett. Amikor csak úgy váratlanul adtál egy nyaklevest.

Vagy a motorosok jó emberek. Mindig kitaláltál valami ehhez hasonlót, és azt évekig emlegettük. Vagy a JIM JARMUSCH pedig a legjobb rendező.

És kinek mondogatod majd, hogy „ICH BIN DER WEG!”, amit oly sokszor emlegettél…

Nem értem az egészet. Létezik egyáltalán vigasz?