A szépségből is meg lehet(ne) élni?

Egy kecses mozdulattal leigázni a jelenlevőket, a televízió képernyője előtt ülőket, puszta létével éreztetni azt, hogy az ember szíve majd kiugrik a boldogságtól! Aztán, amikor végre magad vagy szobádban, rájössz, hogy mindennek ára van. Nem mehetsz már sehova és senkivel, hogy azt ne „jegyezzék le” egyebek között „jóakaróid”, akik alig várják, hogy megbotoljál. Egyébként is elkezdenek rángatni ide-oda, mert a szépségkirálynői cím nemcsak javakkal, hanem kötelezettséggel is jár. Ide tartozik a szponzorok érdekeinek képviselete, a jótékonysági szervezetek felkarolása, a család, a klub, a sportszövetség, a nemzet, az állam reprezentálása. Mindezt elvárják tőle. És ezt mindenki „természetesnek” tartja. De ne adj’ isten, hogy sportodban megbotolj, bármennyire is szép vagy! Mert azt senki nem bocsátja meg… S lesznek (mind többen és többen) irigyeid is, rosszakaróid is, gáncsoskodóid is, mert ez is természetes ezen a Balkán-félszigeten…

Erre nagyon gyorsan rájött a bájos Ana Ivanović is. Mi mindent írtak róla, különösen a Verdasco-viszony alatt. Melbourne-ben meg egy női bíró károsította meg, de nagyon. Lehet, hogy nem akarattal, de éppen a legrosszabb pillanatban. És éppen azon a pályán, melyen nincs technikai lehetőség a visszajátszásra. Dulkónak a „rosszakarata” meg a tenisz természetes velejárója. De nem ezen múlott, hanem sok minden máson. Ami engem talán leginkább bosszantott, az a hihetetlenül egyszerű része a tenisznek – a labda feldobása az adogatás előtt! Nem túlozom el, ha azt mondom, hogy minden ötből talán csak egy volt az igazán jó!

Leszögezném azonban, hogy nem kell annyira aggódni Ana jövőjéért, mert egy másik szép Anának, Kurnyikovának – aki sosem nyert egyetlen valamirevaló tornát sem – milliókat fizetnek bankszámlájára évente még ma is a hirdetők. Sarapováról, a további szépek egyikéről, a leggazdagabbról nem is érdemes beszélni, mert ő nyert Gran Slamet, meg világelső is volt, tehát nem „bitorolta” a teniszkirálynői széket, a múlt hetekben hetvenmilliós szerződést kötött, és még hamarabb kiesett Ausztráliában, mint Ivanović. Jól fizet tehát a szépség, ha van egy kis sportos fundamentuma. Hogy még véletlenül sem tartozok a karosszékben ülő kritikusuk közé, akik csak motyognak, megoldást is javaslok Anának: menjen férjhez (találjon egy menedzserszerűséget!), szüljön, és amikor a gyerek másfél éves, térjen vissza, mint ahogy azt a belga nők tették! (Jelena Janković is kezdhet válogatni az esküvői ruhák között! Férjnek való már van, és „ideje” is lenne…) Szóltam, mondaná az indián törzsfőnök.

(Utószó: Clijstersnek azonban az anyaság sem segített az „orosz medve” ellen, tehát a törzsfőnök megoldásai sem vízhatlanok.)

Élet-halál harcok sport módra

Nem Shanklynak, a Liverpool legendás menedzserének világszerte ismert aranyköpéséről van szó, mely fél évszázaddal ezelőtt kapott szárnyra. A fiatal újságíró megjegyezte: Mr.Shankly, maga szerint a futball élet-halál dolga… Ó, nem, fiam, sokkal fontosabb! Nos, egy ilyen meccset játszott a kupában a két manchesteri megaklub. Játszottak ők már tíz tucatnál is többször, nem egymással, hanem egymás ellen! Talán nagyobb tétért is hússzor-harmincszor, de ez a meccs különlegessé vált, mert Tévez a hazaárulásnál is súlyosabb bűnt követett el: A Unitedból „átszökött” a Citybe! Hetekig cikkeztek a lapok erről a rendhagyó adásvételről, Sir Alex és az argentin csatár ellenségeskedéséről és a „válóperről”. Kapóra jött a hétközi kupameccs egy „hálószobai duhajkodásra”, vagy talán sokkal jobban hasonlított a Sztálingrádért folyó csatára, melyet Tévez két góljával – egy ellenében – a City nyert. A United menedzsere, Ferguson keze a biliben találta magát. Óriási volt a hajtás, volt egy-két illetlenség is – röhögött az argentin a kispadon ülők pofájába, erre a padon ülő kapitány felmutatta a középső ujját. Jöhetnek a büntetések, de ki bánja! A jövő héten a visszavágón mindennek a folytatása következik…

Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy mind a két klubbal „játszottam” az ausztrál válogatottal. A Cityt náluk vertük 3:1-re, az Uniteddel otthon, Sydneyben 0:0 volt az eredmény.

Ahogy említettem, Manchesterben hihetetlen nagy volt az iram. Mindent beleadtak a játékosok, de mindezt nem lehet összehasonlítani a Juzsnyij–Gasquet viadallal, mely 4 óra 54 percig tartott. S ott nem huszonketten játszottak, hanem ketten. Szóval nem kellene hasra esni minden teljesítménymutató miatt, mert azt, hogy egy nagyon jól felkészült labdarúgó megtesz 10-11 kilométert, nagyon nehéz összehasonlítani egy fenti hosszúságú teniszmeccsel, már csak azért is, mert a 259 perc három focimérkőzést és még 25 perc játékot „fedez”, melyben minden pillanatban „ott kell hogy legyen” a játékos, mert csak neki van ütője, s nem úgy, mint a labda rúgásában, amikor mások is belerúghatnak abba a tökbe.

Isten éltessen, Árok!

Eszem ágába sem jutna, hogy „foglalkozzak” életkorommal (egyébként a hét elején töltöttem be a 78-at), ha nem kapok egy levelet, abban is egy lapot azzal, hogy: Srećan rođendan želi Vam Demokratska stranka – mégpedig cirill betűkkel. Ezt magyarul úgy valahogy mondanák, hogy „boldog születésnapot”, ha borzasztóan távol akarod magadat tartani a hittől, de inkább normálisabban, természetesebben, hangzik a címben leírt: Isten éltessen…

Most aztán rátérek a lényegre. Honnan és miért jött ez a lap, a születésnapomra, és honnan van a B.ú.é.k. ugyanettől a párttól? Igaz, a nejem is kapott külön egy B.ú.é.k.-ot tőlük! Valószínűnek tartom, hogy minden párt nagyon könnyen megszerezheti minden polgár címét, de ha jól meggondolom, én adtam meg nekik a címemet saját kezűleg, amikor a választások előtt az Együtt Európáért koalícióra gyűjtötték az aláírásokat. Tehát ez nem probléma, de az már igen, hogy ha minden aláírt polgár kapja a B.ú.é.k.-ot és az Isten éltessen!-t is, mert akkor már „viszketegségem” van. Mert voltunk vagy kétmillióan, akik oda, Európába akartunk jutni, menni. Nyomban hozzáadom azt is, hogy nem magunk miatt tettük, mert nekünk ausztrál passportunk is van, hanem gyerekeink miatt. De vissza a kétmillióhoz, vagy a még többhöz! Ha mi nem vagyunk valami miatt „kiemelve” és mindenkit egyformán értékel a Demokrata Párt, akkor ez a kedvesség, figyelem 20–50millió dinárba kerül! Honnan van ennyi pénze ilyen apró figyelmességre egy pártnak, még akkor is, ha az a legnagyobb ebben a kis államban? De ha már van, nem lenne jobb valami hasznosra fordítani? Például ezen a pénzen több ezer szegény fiatalt lehetne iskoláztatni! Nevünkben nemcsak lemondok ezekről, hanem írni fogok a párt és az ország elnökének, próbálják ésszerűbben felhasználni a pénzünket, mert az a miénk, mindannyiunké, és nem egy párté. Isten éltesse Önöket is, uraim!