A főszereplők

Az sem tűnik megalapozatlannak, hogy a Montenegró, Szerbia, Bosznia-Hercegovina határvidékén csapatainak maradékával állandó mozgásban levő Draža körül szüntelenül szűkült a kör, s az OZNA leleplezte azokat, akik a lerongyolódott, elkoszosodott, éhező csetnikek helyzetén adományaikkal enyhítettek. Minden lépését figyelték annak a belgrádi asszonynak, aki ruhaneműt gyűjtött, s vonaton személyesen szállította a helyszínre. Megérkezése után felvette a kapcsolatot a helybeli pappal, aki hírvivőként elindult Draža rejtekhelye felé. Sohasem ért oda. Útközben ugyanis feltartóztatták az OZNA tisztjei. Azóta sem derült ki, milyen módszert alkalmaztak, hogy azon nyomban szóra bírták a papot, aki távolról megmutatta nekik a búvóhelyül szolgáló házat. Likvidálták a testőröket, Dražát a közelben várakozó autóba tuszkolták, s meg sem álltak a fővárosig. Mellőzzük a többi, kevésbé hitelesnek tűnő történetet. Talán legközelebb áll az igazsághoz, amit a közvetlenül a háború után az OZNA tábonokává előléptetett, napjainkban több mint kilecven esztendős Jovo Kapičić újabban hozott nyilvánosságra: 1946 márciusában Aleksandar Ranković altábornagy, az akkori Jugoszlávia belügyminisztere az OZNA tagjaiból mintegy tízfős csoportot alapított, amelynek munkáját személyesen irányította. Közvetlen alárendeltje Slobodan Penezić Krcun, a szerbiai titkosrendőrség főnöke volt, aki a terepi felderítést szervezte. A helyszínre küldött különítmény élén Kapičić állt. Az előbbiekben jelzett hónapban elfogták, vagy önként megadta magát Nikola Kalabić, Draža helyettese, bizalmi embere. Történt, ahogy történt, egy biztos: Jugoszlávia történetében ő az első vádalkus tanú. Beleegyezett, hogy elárulja főparancsnokát, ha megkímélik életét, s nevet változtatva valahol meghúzhatja magát. A szóbeli megegyezés és ígéret után Kalabić az OZNA embereivel visszatért Szerbiának Boszniával határos területére. A partizánokat támogató parasztok révén elterjesztették, hogy a csetnik alparancsnok itt kóborol a határvidéken, mert megszakadt a kapcsolata törzskarával, s nem sikerült találkoznia Dražával. Az OZNA taktikája bevált: az árulót elvezették mit sem sejtő főparancsnokához. Utasításra azt hazudta neki, hogy Szerbiában pattanásig feszült a helyzet, s ha Draža a népfelkelés élére áll, akkor győzhetnek. Miért is kételkedett volna a csetnikvezér annak a személynek a szavaiban, akiben a legjobban megbízott? Boszniából átkelt Szerbiába, s még a határon a csetnikeknek álcázott OZNA-tisztek üdvözlést színlelve likvidálták a fegyverüket még kézben sem tartó testőröket. Dražát lácra verték, bekényszerítették egy ablak nélküli autóba, a mai rabszállító elsődleges változatába. Ha hinni lehet Kapičićnek, Užicéig meg sem álltak. Ott is csak azért, mert a különítmény megéhezett. Addig Draža egy szót sem ejtett ki. Kapičić megkérdezte tőle: Tábornok, kér ebédet, italt? Köszönöm, nem kérek, csak ennyit mondott. Belgrádban Ranković, Krcun és Kapičić elé vezették. Draža kitartóan hallgatott, nem válaszolt egyetlenegy kérdésre sem, elzárkózott még a kötetlen társalgástól is. Kapičić, az egyetlen hírforrás, úgy emlékszik vissza, hogy a csetnikvezér csak egyszer szólalt meg: Van-e még a világon egy olyan nép, mint a szerb, amelynek tagja helyettes létére elárulta főparancsnokát? Az OZNA betartotta a Kalabićnak adott szavát. Leborotválták a szakállát, megkurtították a haját, új nevet kapott, s letelepítették valahol Boszniában. Inni kezdett, elhanyagolta külsejét, elárulta személyazonosságát, arról fecsegett, amiről hallgatnia kellett volna. Megnyílt alatta a föld. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy elnyelte a köd és az éjszaka. Néhány évvel később áldozatul esett Krcun is. A történészek, a közvélemény egy része nem fogadta el halálának hivatalos változatát: 1964. november 5-én az ibári autóúton új személygépkocsijával túl gyorsan száguldott, a szakadó esőben az autó megcsúszott, fának rohant, s Krcun szörnyethalt. Az összeesküvési elmélet hívei azt állítják, hogy likvidálták, mert gyakran időzött vendéglőkben, leitta magát. Részegen, meggondolatlanul, titkot nem tartva, felelőtlenül jártatta a száját. Duhajkodott, tiltott dalokat énekelt, mellét verve azzal büszkélkedett, hogy ízig-vérig szerb, s szerb érzelmű is. Mások szerint azért tették el láb alól, mert erélyesen védelmezte a szerb nemzeti érdekeket. Aleksandar Rankovićot 1966-ban minden tisztségétől megfosztották, kizárták a pártból, s nyugdíjazták. Kerülte a nyilvánosságot, nem nyilatkozott, nem készített feljegyzést, nem írta meg emlékiratait. Sírba vitte titkát. Noha temetését (1983) titokba tartották, több mint százezren kísérték utolsó útjára. Nem tudjuk, miért menesztették, sem azt, hogy az óriási tömeg az elhunyt iránti tiszteletét nyilvánította-e ki, vagy az akkori rendszer ellen tüntetett, vagy egy ébredező nacionalizmus próbálgatta erejét. Jovo Kapičić él. Aggastyán létére fiatalos hévvel rendszeresen sétál Belgrád utcáin. Nyilvánosan elismerte, hogy több száz olyan személy likvidálására adott parancsot, vagy személyesen gyilkolt meg, akit/akiket a bíróság nem ítélt el. Lelkiismereti gondok nem gyötrik. A csetnikvezér unokája kérelmezte nagyapja rehabilitálását. Nem lesz sem könnyű, sem hálás feladata a törvényszéknek, mert bármilyen ítéletet hoz is, feltépi a sebeket, felkorbácsolja a szenvedélyeket. Szerbia egy része ugyanis Dražát Európa első gerillájának, szabadságharcosnak tekinti. Mások az etnikailag megtisztított Nagy-Szerbia megszállotját látják benne, aki céljának elérésében nem rettent vissza a vérfürdőtől, csapatai fosztogatták a fegyvertelen lakosságot, megsértették a háborús szokásjogot, kiirtották a partizánokhoz csatlakozottak legközelebbi és legtávolabbi rokonait. Vajon történészek-e a bírók? Maradjunk annyiban, hogy egy és ugyanaz a személy egyidejűleg nem lehet szabadságharcos és tömeggyilkos.