Félelem a változástól

Ami igaz, az egyben egyszerű” – fogalmazta meg nagyszerűen Delia S. Guzman. Meg hát Seneca is megfigyelte nagyjából ugyanezt – más szavakkal, más köntösben, már korban és már körülmények közepette: „Az igazság beszéde egyszerű. Nem szabad tehát bonyolulttá tennünk: semmi sem illik kevésbé a nagyra törő szellemekhez, mint a ravaszkodó tudálékosság.” Minden úgy szép hát, ami egyszerűségében működik. A bonyolításban, a bonyolultságban már ott rejtezik a köntörfalazás, megbúvik benne a hamiság.

Seneca – mint már többször kiderült ezeken az oldalakon – az egyik kedvencem. „Haladj a bölcsességben, s mindenekelőtt azzal törődj, hogy légy következetes magadhoz. Ahányszor próbára akarod tenni, hogy elértél-e valamit, figyeld meg: ugyanazt akarod-e, mint tegnap” – írta, többféle értelmezhetősége miatt olykor vitára is okot adó gondolatsorában. Az ókori Róma bölcse, Néró tanítója idézett szavaiban elsősorban a kitartásról és az elvekről, az elvhűségről beszélt, mégis, komoly filozófiai okfejtésekre adhat okot azzal, ahogyan a változásokra utal: ugyanazt akarom-e ma reggel is, mint tegnap? Hát persze, hogy nem… Kétszer nem lépünk ugyanabba a folyóba, ugye, kétszer nem ébred fel ugyanaz az ember, minden reggel egy kicsit mások vagyunk, egy kicsit másként ébredünk. Mint amilyen mivoltunkban előző este ágyba kerültünk… Főleg térben, de időben is távol esett Senecától a szeretet filozófusának is mondott Hioszi Tatiosz, aki már a római – tragédiaköltőként is maradandót alkotó – államférfi előtt nagyjából háromszáz esztendővel hasonló gondolatokat fogalmazott meg: „Magad is örök változás vagy. Miért kívánnád a többiektől, hogy olyanok maradjanak, amilyennek megszeretted őket?” Nagy kérdés azonban – Senecára visszautalva –, hogy folyamatos változásaink közepette hogyan maradhatunk következetesek. Tulajdonképpen erre keres választ a filozófia, amikor ilyen és ehhez hasonló kérdéseket feszeget.

Mégis, nagyszerű dolog, hogy egymástól távol élt, más és más iskolákhoz sorolt, gyakran eltérő kultúrköröket képviselő filozófusok műveiben ilyen tökéletesen rímelnek egymásra az évszázadok.

Az önismereti tesztjáték tehát már ezer esztendők óta minden reggel újrakezdődik, mindennap lezajlik belőle egy-egy fontos felvonás, egy-egy mérkőzés, amelynek végén nem hirdetnek eredményt, nem avatnak győzteseket, nem ünnepelnek bajnokokat, nem koronáznak királyokat. Enyhe, felsejlő, apró kis változásokkal, pályamódosulásokkal, szinte észrevétlen, észrevehetetlen kis torzulásokkal megy minden tovább a maga útján, amit akár sorsnak is nevezhetünk… És itt utaljunk vissza ismét Senecára, hiszen már évszázadokkal ezelőtt megállapította: „a jellem fölött nincs hatalma a sorsnak”. Habár mindenképp formálódik – tehát változik is – a jellem, a szellem is, a sors befolyásától mentesen a sajátunk. Valami olyasmi, ami rossz-, illetve jó sorsában is meghatározója lényünknek.

Javaslom, nevezzük hát mégis valami másnak az örök változások folyamatát, bárminek, aminek szeretnénk, valami olyasminek, ami alkalmasint talán a jellemet is formálhatja. „A természet feltalálta a halált, hogy biztosítsa az élet örök körforgását” – jegyezte fel a maga korában Goethe, s igen, ugyanez akár az önismereti tesztjáték örök körforgására is vonatkoztatható: lehet, hogy egyik nap úgy ébredünk, hogy (tegnapi… tegnapelőtti… azelőtti… még régebbi…) önmagunkra sem ismerünk, de a játszma folytatódik, és zavartalanul, háborítatlanul rajzolja a vízre koncentrikus köreit. Az épp kitöltött tesztlap kiértékelésénél pedig joggal csodálkozhatunk rá az eredményeinkre…

Mire pedig majdan a játék végére érünk, ennek az örök körforgásnak a részeként – mintegy: világbajnokságon a nemzeti válogatott mezében –, talán megtalálhatjuk a módját, hogy folyamatos változásaink közepette is – bizakodjunk: a bölcsességben haladva – felismerjük, mi az, amiben érdemes következetesnek lenni, és mi az, amiben ez már pusztán csak a fafejűséggel volna azonos.