Uniónk és demokráciánk

Egyik ország több mint öt, a másik három esztendeje tartozik az unió növekvő családjához. És mindkettőben éppen két évtizede indult el a rendszerváltás. Meg is emlékeztek róla, no nem világraszóló ünnepségeken, mert nagy vigasságra semmi ok nincs, bár bőven találhatunk történelmünkben gyászos eseményt – az említettek pedig mégsem sorolhatók közéjük –, amelyre fölemelt fejjel tekintünk.

Hol is tartunk hát mi, akik csak mostanában járultunk a nagytiszteletű EU elé befogadási kérelmünkkel? És akik megmondani sem igen tudják, mikor is vette kezdetét a rendszerváltásuk dicsőnek egyelőre nem nevezhető folyamata. Ha csak 2000-ben, akkor jó lesz összekapni magunkat, hogy pótoljuk lemaradásunkat.

Amint az az első néhány sorból kiolvasható, az unió – sokak hite és reménye ellenére – mégsem egy mézes bödön. Vannak viszont elvárásai, sőt követelményei-követelései. Ezek egyike a privatizáció, ami a végéhez közeledik nálunk is nagyrészt a jól bevált technika alkalmazásával: el kell jutni az életképes cégek lezüllesztéséig, hogy azután néhány garasért kiárusítsák, természetesen nem akárki fiának. Ahol ez a módszer nem célravezető (lásd kőolajipar), ott érték alatt kötnek üzletet például az oroszokkal, mert ellenkező esetben ingyenrészvényekben tobzódna a nép. Ez most már biztosan nem történik meg, de sikerült kicsikarni egy ígéretet: jövőre hozzájuthatunk akár huszonöt euróhoz is. S hátravan még a villanygazdaság, a telekommunikáció meg miegymás, tehát akár annyi vagyonra is szert tehetünk, ami elegendő lesz a következő karácsonyi meleg ebédre.

Nem tudom, derűlátásra ad-e okot, hogy eredményesen zajlik a mezőgazdaság magánosítása is: máris sikerült olyan mélyre szorítani a terményárakat, ami miatt egy nyugati farmer beállna koldusnak, ha nem kapná rendszeresen az állami támogatást. De ők is elégedetlenek. Egyelőre az még bizonytalan, hogy a kisgazdaságok „újraprivatizálása” után azok egykori tulajdonosai beállhatnak-e majdan napszámosnak hajdan volt birtokukra. Őket már nem nagyon fogja érdekelni, milyen padlót kell húzni a disznók alá, meg az sem, ha tiltottá válik a hagyományos disznóölés.

Az állati jogok tiszteletben tartása mellett azonban emberieknek is – a nemzeti kisebbségiek még nincsenek (szabályozva) – meg kell felelnünk viselkedésünkkel, ha az unióba akarunk lépni. Az idén egyelőre még nem tudtuk meg pl., mit óhajtottak megmutatni a meleg méltóságként menetelni szándékozók, de tudatosítani kell, hogy a demokrácia egyik sarkpontja: mely határig vagy képes tolerálni a természetellenességet? Piros pont jár az államnak azért is, ha szentesíti az ilyesféle kapcsolatokat, mert a régi ódivatú házasság úgyis elavult már.

Végül pedig komoly dicséret illeti mindazokat, akik ünnepeikben is azonosulnak a nagy európai és világközösséggel. Az idei késő őszön már tapasztalható volt, hogy végre hozzánk is betört a halloween. Jött Amerikából. Nem is nagyon értem, hogyan voltunk meg nélküle a pogány kor óta mindmáig. Mit is akarunk mi március 15-ével vagy augusztus 20-ával? Gyerekeink-unokáink közül sokan úgyis már csak találgatják mibenlétüket. Különben sem tartoznak a demokrácia és az EU követelményei közé.