Címoldal | Belföld | Külföld | Kitekintő | Közelkép | Gazdaság | Művelődés | Sport | Közös íróasztalunk | Régiók | Mellékleteink | Heti rovataink
Percről percre | Mit szól hozzá? | Archivum | Normál nézet

A mindenkori eszme pionírjai


Kamaszkoromban valósággal letaglózott, hogy egyik-másik korombelinek a szülei mekkora vehemenciával cserélték le pártkönyvecskéiket a hideg templompadokra és szenteket ábrázoló képekre. Olyan személyek, akik korábban még a hittanra járást is tiltották gyereküknek. A gyökeres társadalmi változások időszakában, lázadásra fogékony tizenéves lendülettel, megpróbáltam belelátni ezeknek az embereknek a lelkivilágába. Vajon milyen lehet az a személy, aki szinte máról-holnapra képes az addig megkérdőjelezhetetlennek vélt eszmét azzal teljesen ellentétesre felváltani, merült fel bennem a kérdés, amire csak azt a magától adódó, egyszerű választ tudtam adni, hogy nyilván egyikben sem hitt és hisz őszintén, és az eszme a számára jórészt csak szükséges rosszként szolgál(t) az anyagi javakkal és kedvezményezett ellátással kecsegtető társadalmi pozíció megőrzésére, illetve megkaparintására. Abban az időben szülőfalumban egy anekdota is szárnyra kelt, amely sajátos módon utalt a lényegre. A helyi plébános meglátogatott egy idős bácsit, és megkérte, hogy menjen el a misére, amit a felszólított azzal az indokkal utasított vissza, hogy számára nincs hely a templomban. A pap hosszú unszolása után, hogy vajon mire alapozza állítását, a bácsi a következőt válaszolta: „Az első sorban ülnek a volt ku...vák és a volt kommunisták, én pedig azok mögé ugyan nem ülök!”

Slobodan Milošević bukása után már egyáltalán nem ért meglepetésként, hogy mentve a menthetőt alapon hithű szocialisták és radikálisok tömegestől menekültek át a Szerbiai Demokratikus Ellenzéket képező pártok valamelyikébe, ahol nagy előszeretettel várták a hatalomgyakorlás terén tapasztalt és kellőképpen megedzett kádert. Mindennek következményeként sok esetben ugyanazok az emberek maradtak ugyanazokon a helyeken, csak éppen „eszmét” váltottak, szinte olyan lezserséggel, ahogyan az alsóneműt szokás. Többé már nem a szerbség megvédéséért, hanem az ország európai uniós integrációjáért szálltak síkra. És mint utólag kiderült, ahogyan az egykori kommunisták zöme is mindig magában mélyen vallásos volt, úgy ezen dicső emberpéldányok is mindig ellenezték a volt Jugoszlávia területén végigpusztított háborúkat. A politikai pálfordulások egyik ékes bizonyítékaként megemlítendő, hogy Szerbiában jelenleg a rendőrség első emberének szerepét a volt diktatórikus rezsim egykori oszlopos tagja tölti be, az pedig már a kor szellemét követő politikai populizmus bizarr példája, ahogyan a nem is olyan régen még Nagy-Szerbiáért agitáló, pánszláv szövetségért és ázsiai barátokért síkra szálló volt radikálisokhaladó eszméket valló új pártjának egyik fő célkitűzése az ország Európai Unióba való kormányzása.

Miközben szavakban polgári világról álmodnak sokan, minden tőlük telhetőt megtesznek annak érdekében, hogy a politikai populizmus ócska marketingfogásaival tömegtaggá degradálják az (állam)polgárt. És ebben nemcsak politikusok tevékenykednek aktívan, hanem a mindenkori hatalmat vagy az adott politikai pártot magától értetődően kiszolgáló közírók is, akik megkérdőjelezés nélkül képesek fejet hajtani az épp aktuális eszme előtt. Mindez olykor olyan abszurd helyzeteket eredményezhet, ami már a publicisztikai perverzitás határát súrolja, amikor például a Titóról és a pártról szóló lírai vasököl-poétikát a nemzeti érzületű ömlengésre felcserélő közíró olyanokat vádol meg jugónosztalgiával, akik legfeljebb csak a már megboldogult Tito pionírjai lehettek, mire pedig bármiről is megkérdezték őket, már a párt sem létezett. Úgy tűnik, hogy a szolgalelkű mentalitás mindig talál magának új eszmét, amelynek nevében gyávasággal, kishitűséggel, árulással vádolhatja azokat, akik nem hajlandók beállni a sorba. Mindennek tükrében jogosan vetődik fel ismét a régi kérdés: mennyire vehető őszintének ezen személyek részéről az épp aktuális eszme és az abból eredő cél támogatása, vagy mindaz csak eszköz a közszereplésből származó előnyök megtartására, illetve gyarapítására?


Hozzászólások
2010. január 02. 13:54 | #23

Bocs. a titkár Kajári Mátyás volt,Ferenc a fiatalabb tesvér, Ö igazi "Nagy ember volt".

2010. január 02. 13:48 | #22

nem, ezitt dokumentum

majd jöna vagyonkivizsgáló bizottság

2010. január 02. 13:44 | #21

Mindjárt jön a szivacs.

2010. január 02. 13:43 | #20

olaso? Celebül a 19 azt jelenti SZrittyants meg?

2010. január 02. 13:19 | #19

Tud ön#18 , harmónikázni? Kézzel, vagy szájjal ? Mi a kedvence

2010. január 02. 13:16 | #18

ez mán a kibeszélősóval vetekszik...

minek ide bizottság, bele egyenesen a mónikába

2010. január 02. 13:08 | #17

Van aki földön hál, de MIT ZIHÁL#15 ?

2010. január 02. 13:07 | #16

Amikor volt a vizkár felbecsülés,60-as évek végi tiszai árviz miatt,az öregem nem iratott mert nem volt kárunk az ujfaluban. a kerület titkár Kajári Ferenc mondta anyámnak, az a hüje Lajos nem akar iratni, beirom jo. Beirta, igy lett a faternak,nyugdijas korára, ékszijas Tomos Automatik motorja." Akkor épült szépült Zenta."

2010. január 02. 13:00 | #15

mihál, egyél almamagot

2010. január 02. 12:58 | #14

Miért mentegetőzik ily serényen a#13, talán ő is érintett lenne . . . vagy még mindig a megőrzött pionírkendője hatása alatt volna elméje . . . vagy csak fájó neki is az ", hogy a szolgalelkű mentalitás mindig talál magának új eszmét, amelynek nevében gyávasággal, kishitűséggel, árulással vádolhatja azokat, akik nem hajlandók beállni a sorba."

2010. január 02. 12:51 | #13

árendából móvába

2010. január 02. 12:48 | #12

De a pártalapú juttatásokból mindig nagy házak épűlhettek...

2010. január 02. 12:37 | #11

nem löhet mán prvobórác nyugdíjból mögélni...

2010. január 02. 12:35 | #10

Vigyázzon Kukta, nehogy a lenti vágya legyen a Bukta. A hajdani Goli otoktol sokkal rosszab a már divatba jött Gola egzistenciája bizonytalanná tétele

2010. január 02. 12:21 | #9

A vajdasági magyar pártok tagjai között is sokan vannak olyanok, akik a legnagyobb pártaktivisták voltak, majd most a keresztény, nemzeti értékeket "hírdetik". Végső ideje egy ügynöktörvény elfogadásának: az átlagemberek megérdemelnék, hogy tudják, a jelenlegi poltikusok, közéleti személyesgek közül kik keserítették meg annak idején az életüket a besúgásaikkal.

2010. január 02. 12:04 | #8

mondom én, éreztem a szagát

2010. január 02. 11:53 | #7

A háboru után a kaszárnyában dolgozott 2 évet. Mesélte fizetés nem volt. Lajos,naspidel mi, mondták a Nagy kutyák , és ö teleötötte az üvegeket petroleummal. Egy neked egy nekem csinálta, majd a petroleumot eladta a Bütyök röfös üzletének. Igy tartották fen magukat mesélte az Öregem.

2010. január 02. 11:43 | #6

még szerencséje is volt hogy nem vitték el goli otokra

2010. január 02. 11:38 | #5

Gabby, ugyanaz mint régen , a vagyon a pénz. És akik régen védelmezték privilégiumaikat most átvilágitanának,mint az 1-es. Az a bizonyos reflektor fényben valo fürdés meg sem történt volna.Nem a hittel van gond hanem amire használják,legyen vallás,eszme, becsüld a másikat,tudását,joindulatát, már ha az.Egy példa,apám ll vh élötti komunista volt.Mesélték hogy foldosztáskor tapsikot földet nem fogadott el,pedig járt volna neki,növérem 42-ben született. Van szakmám van két kezem mondogatta. Ezek voltak a hithü komunisták,munkába rokkantan szegényen, a többi párt társaikhoz képest haltak meg. A pap vita nélkül eljött megadni neki a végtiszteletet. Nyugodjanak Békében a hitü emberek.

2010. január 02. 10:32 | #4

Érdekes lenne azt is megvizsgálni, kicsit előrébb menve a történelemben, hogy hogyan és miért lettek kommunista beállítottságúak az emberek, lényegében tömegesen. Szerintem azért, mert az akkori hatalom kényszerrel és terrorral írta elő hogy miben kell hinni, ezáltal azt is hogy hogyan kell gondolkodni. Ez azelőtt nem volt ennyire kifejezett "állampolgári követelmény", voltak különféle vallási felekezetek (katoikus, református, görögkeleti, stb.), nem kényszerítette az állam a különféle közösségeit arra hogy miben higgyenek, nagyjából úgy mint manapság (van több párt), viszont az nem volt jellemző, hogy a vallásukat váltogatták volna az emberek egy bizonyos közösségben, hiszen azzal nem járt semmi a megélhetést könnyebbé tevő előny. Mehetünk még visszább is az időben, amikor viszont a vallás nagyon is számított államilag, annyira, hogy polgárháborúk, lázadások törtek ki a mondjuk a reformáció idején.

Más is megfigyelhető, ha ezeket a központilag meghatározott és szabadon választható világnézet-állapotokat periódusokként nézzük. Amikor kellőképp megerősödik egy új hatalmi eszközként használható világnézet, azt először konkurrensként tiltja, üldözi a hatalom, aztán figyelembe se veszi, mert más hatalmi eszközt használ.

Ma szerintem abban az időszakban vagyunk, amikor a pártok annyira elfogadottak, hogy lényegében mindegy ki milyen párti, mert máson alapul a hatalom. De mi most az az új hatalmi eszköz, ami annak idején az egy vallás volt, utána az egy párt?

2010. január 02. 09:52 | #3

Nagyón jól fogalmazott meglátásai vannak e cikk megfogalmazójának. Mert tényleg a vallásoskodás, pártoskodás majdnem sohasem a valós hitről szólt. Az időbeli jó hovatartozások csak eszközök a vélt célok könnyebb elérése érdekében. És akik ezt mind jobban ütős eszközként is kezelték, azok azt legvérmesebben is védelmezték, sokszór mint egyediessé tett privilégiumot.



Magyar Szó © 2009 Impresszum Adatvédelelem Előfizetés Kapcsolat Marketing ® interFEX