Díjazott apa-fiú történet

A rendezőpáros már több rangos elismerést kapott: a Lassú tükör című mozgóképüket például a 2008-as Milánói Filmfesztiválon Aprile-díjjal, a győri Mediawave-fesztiválon pedig a legjobb kísérleti játékfilm díjával jutalmazták. Mostani filmjüknek vajdasági vonatkozása is van, hiszen a Buharov fivérek néven alkotó Szilágyi Kornél és Hevesi Nándor Sirbik Attila szabadkai írónak, a Symposion folyóirat főszerkesztőjének egyik novelláját dolgozta fel magyar-szerb-szlovén koprodukcióban. A Molytej/Mothmilk című nyolcperces alkotást 2008 szeptemberében öt nap alatt forgatták le egy Júliai Alpok-beli kisvárosban, Tolminban. Utómunkálatait a ljubljanai ZTMD (Zveze tolminskih mladinskih društev), az újvidéki KINO Klub és a budapesti Duna Műhely végezte, a gyártásvezetői teendőket pedig Antal Géza látta el. A filmet viszonylag kis összegből, 16 ezer euróból forgatták le 25-30 munkatárs közreműködésével. Az akkor még Eufemix munkacímet viselő produkció a nyolcvanas évek Jugoszláviájában játszódik, és egy különös apa-fiú kapcsolatot örökít meg. Főbb szerepekben láthatjuk az eddig koreográfusként ismert Döbrei Dénest, a szabadkai Kosta Kovačevićet, valamint Nada Branković amatőr színészt és Ivan Volarič Feo költőt. Az elkészült filmről Sirbik Attilával beszélgettünk.

– Hogyan és mikor alakult ki közted és a Buharov fivérek között ez az alkotói kapcsolat?

A Buharov-fivérek filmjeit régebb óta ismerem, mint őket magukat. Személyesen összességében és folyamatosan a Palicsi Filmfesztiválon, a szabadkai Majo kocsmában, meg Tolnai Szabinál ismerkedtünk meg.

– Miért pont erre a szövegre esett a választásuk?

Mint minden, amióta visszaköltöztem Szabadkára, a regény kiindulópontjának helyszínére, a regényére, amelyből a film forgatókönyve is készült – ez a történet is, mármint a film forgatókönyvének megírásáé a Majóban kezdődött, ittuk a szokásos köröket, amikor Antal Géza barátom, a film gyártásvezetője megkérdezte, hogy van-e valamilyen szövegem, ami elég jó ahhoz, hogy kisfilmet lehessen belőle csinálni, én meg lévén eléggé felbátorodott a néhány pohár sörtől, rávágtam – gondolkodás nélkül - , hogy van hát. Aztán másnap szerencsére nem felejtettem el át is küldeni a készülő regényem néhány fejezetét, amiből később a Molytej készült. Szlovéniában, Tolminban ültek össze a rendezők és a producerek, és hát a többi kért szöveg mellett erre esett a választásuk.

– Úgy tudom, egy különös apa-fiú kapcsolatot dolgoz fel a film. Mi az a plusz, ami a manapság divatos apa-történeteken túl ilyen sikeressé tette?

Nem tudom, hogy az apa-fiú kapcsolatok esetében mi számít divatosnak, irodalomban, filmben, fotón, az életben. Talán ha nagyon erősen koncentrálnék, és átengedve magamon minden ehhez kapcsolódó tudást, akkor kihámozhatnék valamit abból, mi számít ma divatosnak és mi nem. Ez az apafigura, voltaképp egy olyan dimenzióban “lebeg”, amely egyszerre elképzelhetően igaz és elképzelhetetlenül kitalált, érthetetlen módon viselkedik. A film erejéhez nagymértékben hozzájárul – ami talán akár plusznak is nevezhető – hogy némafilm, illetve, hogy nincsenek benne elhangzó szavak, minden a kimondhatatlanság, a gesztusérték, illetve a zene összejátszásából bontakozik ki. Talán ez a történet egyik erőssége, a történetiségben rejlő kimondhatatlanság vizuális megjelenítése – nem tudom. A főhős még maga sem tudja, hogy ő a főhős: azt a bizonyos főt sokszor el is veszíti, és legkevésbé sem tekinti magát hősnek. Az apa által teremtett rettenet előli menekvés, a ki- és eltérés vágya egyre messzebbre sodorja, messze még önmagától is, mindentől, ami az apával kapcsolatos lehet. Az egyes szám első személyű gondolatfolyamot éppen ezen vágyak beteljesüléséért vívott küzdelem strukturálja. A szubjektum a ki- és eltérés különféle módozatait alkalmazza gondolatmeneteiben is, megszakítja, feltartóztatja, késlelteti a “szóáradatot”, új “nyelvet” keres, amely különbözik az apa “nyelvétől”. A számos vágybeteljesítő mechanizmus közül a legjellegzetesebb az önelmásolás: amikor a szubjektum képzeletében létrehozza a saját másikát, amely megteszi, amit a félelembe dermedt szubjektum talán akar, de nem mer. Az egyes szám harmadik személyű leírásokban azután már azzal a figurával találkozunk, amely nem csak alkalmazza, de gyakorta áldozatává válik ennek az önelmásoló játéknak: maga sem tudja már, megteszi, megtette vagy csak elgondolta cselekedeteit, ezért önmaga másikaként, árnyékként él. Ebbe az árnyéklétbe nyerünk betekintést, annak szövevényesen kidolgozott pszichológiai hátteréből azonban egy sokkalta hatalmasabb, a főhőst, az apát és minden, a kilencvenes években a háborús hátországban élőt nyomasztó élettapasztalat is kibontakozik.

– Milyen lett a film hangulata?

A hangulata megközelíti azt a hangulatot, amelyet a szöveg is sugároz magából, talán az a fajta a sötétségen, a görcsökön, a perverziókon felülemelkedő irónia hiányzik belőle, ami ezeket a dolgokat természetessé, nevetségessé, kinevethetővé teszi.

– Mi a véleményed a végeredményről, ezt vártad-e?

A megelégedettség számomra azt jelenti, hogy feladom a kétségeimet, hogy önmagamnak hazudva belesüppedek a semmittevés árnyvilágába. Kételkedtem én abban is, hogy maga a szöveg elég jó-e ahhoz, hogy foglalkozzon vele egy egész stáb, hogy emberek munkájukat, pénzüket, idejüket, művészi energiájukat, tudásukat gyúrják össze e kiindulópontnak tekintett szöveg fölé hajolva, arról képekben, mozdulatokban, gesztusokban, hangulatokban gondolkodva.