Tarkó János: Oriental Express

.

Az irodalom zeneisége másodlagos, hiszen a nyelv, a beszéd eredendő zeneiségéből bontakozik ki. Ugyanakkor a beszéd akusztikus moduláltsága nyelvenként nagy eltérést mutat.

A művészi beszédmű szempontjából az elsődleges szóbeliségre vonatkozó azon észrevétel is igen fontos, miszerint „valószínű, hogy a valamilyen okból fontosabb, az emlékezet számára megőrzendő szövegek (hagyományok, vallási szertartások, törvények stb.) hangterjedelem szerinti moduláltsága nagyobb volt a köznapi közleményekénél...Igen valószínű, hogy a liturgikus recitálás, kántálás nem az elsődleges szóbeliség mindennapi nyelvhasználatának, hanem a kitüntetett szövegek számára fenntartott „emelkedett” nyelvhasználatnak az öröksége: a mindennapos nyelvhasználat akusztikuma valószínűleg kevésbé volt attraktív. Nem hihetjük azonban azt, hogy ezek a kántálások, recitációk változatlan formában maradtak fenn évezredek során. Nem is maradhattak, hiszen a hangterjedelem szerinti moduláltság szerinti fokozatok hierarchiája a beszéd és az ének éles szétválása következtében teljes mértékben átrendeződött.” [1]

Az erőteljesebb, attraktívabb akusztikus moduláció, a nyelv hangzó oldalának, a vokális csatorna (a beszéddallam, a hangerő, az időtartam) lehetőségeinek ilyen funkcióba állítása az irodalmi beszédmódra is rávetíthető. Általánosabb érvénnyel erről szól Bahtyin diszkurzuselmélete, miszerint az irodalmi műfajok származékos beszédműfajok, s a hozzájuk tapadó stílusok az „elsődleges beszédműfajok” leszármazottai. [2] (Bahtyin 1986: 361). „A kulturális érintkezés magasabb szintjein az ilyen származékos műfajok mintegy eljátsszák a beszédkapcsolatok elsődleges színterén élő legkülönfélébb formákat.” (Bahtyin 1986: 414).

Zene és narratíva összefüggéseit kutatva Roland Barthes abból indul ki, hogy a szöveg természetének alapvető vonása az ütem, s minden narratív fejtegetés eleve zenei jellegű.

„Az (olvasható) szöveg tere minden pontjában egy (klasszikus) zenei partitúrához hasonlítható. A szintagma felszeletelése megfelel az áramló zenei hang ütemekre bontásának”[3]

Tolnai Ottó Rovarháza és Ivan Slamnig horvát író Bátorságunk jobbik fele c. regényében a farmernadrágos próza szabadstílusa érvényesül, megjelenik a jazz, a bebop ritmikai képlete. Ebben az új spontán prózában főleg az ütős hangszerek által diktált szabálytalan ritmus képződik le. A szexuális forradalom, a hippimozgalom, a popfesztivál kora a zenei divat nyomán megteremti a maga sajátos prózanyelvét is ezekben a regényekben. Ahogy a zenész szétszaggatja, legyilkolja a szabályos ütemet, ugyanúgy a narrátor is tagolja anyagát. Tolnai különösen radikális, teremt egy központozás nélküli szómasszát, amit szabadon vagdos, szabdal, tologat, kialakít egy kollázst, csak hogy az ún. freestyle ritmusát érzékeltethesse. Az improvizáció nemcsak lezserséget továbbít, hanem szuggesztivitást is. A naplóregény szövegszervezése a rögtönzött jazz szabadstílusát imitálva, tapogatózva, egyensúlyozva kúszik előre egy fokozott ritmikai érzéket kifejlesztve.

Tarkó János: Harlekin

.

A Vajdasági magyar irodalom interkulturális kontextualizációja című tartományi tudományos projektum keretében eddig három nemzetközi konferenciát tartottak és három kötet (konTEXTUS, jelHÁLÓ, CSÁTH-JÁRÓ ÁT-JÁRÓ) jelent meg az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kara és a Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium kiadásában. Akárcsak a tavalyi tanácskozásnak, az ideinek is a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar adott otthont szeptember 28-án Szabadkán.