Emlékezem arra a hatalmas sértettségre, amely honi magyar értelmiségi köreinken végighullámzott, amikor a jeles budapesti olvasásszociológus kérdőíves felmérése alapján kiderítette, közösségünk értékrendjében a történelem nagy alakjainak sorában – Szent Istvánt és Mátyás királyt messze megelőzve – első helyen Tito néhai elvtárs alakja emelkedik a dicsőség fényes magaslatára. Hatalmasnak éreztük a megszégyenülést, nem is akadt író-újságíró ember, történész vagy pedagógus, aki érdemesnek tartotta volna alaposabban körüljárni ezt a kérdést, nem akadt, aki megvizsgálta volna múltunknak azt a mákonyos szövevényét, amely magyarságunk lelkére az elmúlt évtizedek során rátelepedett. Mint ahogyan nem akadt írástudó, aki hangot adott volna megütközésének a Tanyaszínház idei előadásából áradó Tito- és jugó-nosztalgia kapcsán sem.