ZENE – BESZÉD – IRODALOM

A 4. Kontextus Konferenciát a művészetek egymást átható jellegének poétikai-filozófiai kutatása jellemezte A tanácskozás résztvevői az Újvidéki és a Pécsi Tudományegyetem tanárai, doktoranduszai, kutatói, név szerint Dr. Orbán Jolán, Dr. Hózsa Éva, Fekete J. József, Dr. Boros János, Mgr. Horváth Futó Hargita, Dr. Csányi Erzsébet, Novák Anikó, Beke Ottó, Roginer Oszkár, Bús Natália. Az előadások az irodalom és a zene közti eredendő, szoros kapcsolatot járták körül többféle nézőpontból. Dr. Orbán Jolán, a Pécsi Tudományegyetem Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszékének tanára Zene-írás-irodalom címmel értekezett. Ouverture és továbbtétel címmel dr. Hózsa Éva a nyitány, a klasszikus kezdet és befejezés kérdését helyezte újfajta megvilágításba. A szerző távollétében hangzott el Fekete J. József A fúga katedrálisa és a rímhumor akcidentalitása című dolgozata, amely Bálint Péter, Szögi Csaba és Vasagyi Mária regényeinek zeneiségét vizsgálja. Dr. Boros János a Pécsi Tudományegyetem Filozófia Tanszékének tanára Zene-irodalom-filozófia címmel a filozófia felől közelítette meg a konferencia témáját, a zene lokalizálását kísérelte meg. Mgr. Horváth Futó Hargita a zene és szöveg kapcsolatát Gion Nándor prózájában elemezte. Dr. Csányi Erzsébet Tolnai Ottó Rovarházát Ivan Slamnig egyik regényével vetette össze a ritmusorientáltság, jazzes akkordmenetek, „legyilkolt” ütemek szempontjából. Szintén Tolnai írásaival foglalkozott Novák Anikó Zenefoszlányok Tolnai Ottó prózájában című előadása. Beke Ottó Ladik Katalin fónikus költészetéről értekezett, munkájának címe A szupraszegmentális elemek sámánútja volt. Roginer Oszkár Domonkos István Csárdás című verséről adott elő, Csárdás avagy a sebesség örvényének kapaszkodása címmel. Bús Natália valóban zenei témát választott Egyszálének és rúzsnyomok című előadásában, a női hang megjelenési módjait kereste Zséda és Palya Bea dalaiban. A konferencia felhívószövege hangsúlyozza, hogy az irodalom zeneisége a nyelvzeneisége. Az irodalmi mű szerzője alkotás közben egy virtuális belső beszédre, mély morajlásra, bizonytalan és kodifikálatlan monológra, egy pusztán hangtestből álló, komponálódó, valahol éppen születő beszédműre figyel, amely őt magát beszéli el, tőle magától távol, de belül, dobbanásokban, fölfüggesztve mindazt, ami az elválasztásokról, belsőről és külsőről, íróról és íródóról, láthatóról és hallhatóról gondolható. Az irodalom és a zene között eredendő, szoros a kapcsolat, közös a lehetetlen gyökér, amit a lírai vers énekelt ősdarabjai is bizonyítanak. Itt a beszéd hangokba fut ki, jouissance-határai (Lacan) a különbség, a differenciális struktúra ellen hatnak, az így szétszóródó hangok meg ugyanakkor mintha visszagyűlnének az érthetőség szigorú rendjébe, mielőtt újra kirebbentené őket a formalizálhatatlanság tiszta és metsző feszültsége. A vajdasági magyar irodalomban pl. Domonkos István a kuplé, Sziveri János a sláger, Fenyvesi Ottó a blues, Ladik Katalin a fonikus áriák, Tolnai Ottó a dzsessz mestere, nincsen is szükség további műfajpoétikai finomításra, annak a demarkációs vonalnak az átlépésére, amelynek ezek a szerzők írókként a túloldalán vannak. Mintha a zene csoportosításának és nevesítésének ilyetén nyelvi aktusa eleve a transzformációt, a vágást, a mediális csapások erőszakos összemosását jelentené be, ahol az átrajzolásoké, a megszakításé, az ellenőrizhetetlen kontaminációé, a preegzisztens mediális agresszióé a fő szó, a legerősebb hang, és az elkerülhetetlen inskripció, amely ennek a magvában fortyogó homeosztázisnak (írás)képet ad - a prezencia, a beszéd és zene történésének revelatív elhalasztásával. Vajon hogyan működik a mediális átvitel zene és irodalom között, hogyan fordul át az egyik medializációs működési stratégia a másikba, miként érinthetik egymás felületét abból a kibogozhatatlan összefonódásból, amely felület és mélység nélküli, amely incesztuózus keveredéseken és kimutathatatlanságokon alapul, ami maga is történés és ugyanakkor ennek a történésnek nyoma? Milyen heteronómiát, pluralizmust kell feltételeznünk, s van-e átfordítási, transzformációs lehetőség a közegek között ezek után, mi a célpontja az esetleges distinkciónak? A szövegszerűségében megragadott irodalmi produkció mint diszkurzív médium és a zene feltétlen affirmatív jellege között az áthidalhatatlan szakadékot is érzékeljük. A zene önmagát állítja, ez a prezencia eksztázisa, feltétel nélküli igenlése, tagadást nem ismerő akarása, míg a szövegkép diszkrét vágásokra, elkülönülő elemekre, vizuális jelekre és obszcén távolságukra épít. A beszéd a kettő (?) között átjár, áthall, áttűnik, át- és némelykor túlél. Máskor meg csak fölcsendül, áthal(l)gat, miként az analitikus figyelem várakozása: figyeli önnön eseményében az elemzés váratlan irányait, amelyek zene – beszéd – irodalom nyomvonalán elérkeznek. A tanácskozást a budapesti Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság és a Pécsi Akadémiai Bizottság, I. Nyelv- és Irodalomtudományok Szakbizottság, Irodalomelméleti Munkabizottság védnöksége fémjelezte.