A piacon már október elején megjelent a bokros krizantém, majd az óriásfejű fehér és sárga virág is, jelezve hogy mindenszentek és a halottak napja közeleg. A falucska temetői, ahova mi járunk, egészen kicsikék, és a legtöbb sírra a kertből szednek virágot a hozzátartozók, s innen a városból látom, hogy ez mennyire megható, a személyes emlékezést, a törődést hordozza magán. Bár az „óriásfejek” néhol itt is hivalkodnak: igen, a gyerekek már nagyvárosban, külföldön élnek( s ilyenkor jönnek csak a temetőbe)! Nem is az elhunytakról szól a közelgő ünnep, inkább az élőkről. Legtöbben nem is annyira emlékezni mennek a sírkertbe, mert emlékezni otthon is lehet, vagy bárhol, hanem a lelkiismeret miatt. Ez is egy olyan ünnep, ami a pénzzel, a rohanó mindennapokkal el van rontva. Munkából hazafelé sorolja az ember a kötelező kiadásokat: minden sírra kell legalább két szál krizantém, mécsesek, gyertyák. A temető körül ilyenkor feltűnően nagy a tömeg, sok a kereskedő, és igen borsos áron kapható a virág, a koszorú és a halottak napi kellékek. Az esti szürkületben rendbe rakjuk a sírokat, összegereblyézünk körülöttük, rendezgetjük a virágot, nem is annyira az esztétikai érzékünk miatt, mint inkább a lelkiismeret megnyugtatásául. Aztán már csak gyertyát gyújtani megy a család, a gyerekek izgalomban vannak, sül a gesztenye a temetőkapunál. Bosszankodunk, ha lefagy, elázik, eltűnik a csokor, majd meggyújtjuk a gyertyát, egy kicsit álldogálunk egymásba kapaszkodva, végigjárjuk a jól ismert utat, itt-ott lassítunk egy picit. Neveket olvasgatunk, és mégiscsak emlékezünk egy kicsit. Felejtjük a drága virágot, a rohanást, az apró bosszúságokat. Talán még nincs is elrontva egészen ez az ünnep, csak éppen úgy, mint hangos vigalmakat, tudni kell megélni, megtartani.