A szupraszegmentális elemek sámánútja

Mindezen attribútumok következtében „A nyelv szegmentális elemeit a betűírás viszonylag pontosan tudja rögzíteni.”[1] Ellenben a szupraszegmentális nyelvi elemek nem diszkrét és digitális, hanem sokkal inkább dinamikus és analóg jellegűek. „Ennélfogva az alapvetően digitális betűírás ezeknek az elemeknek a megragadására nem vagy csak igen korlátozottan képes.”[2] A szupraszegmentális – vagy folytonos – nyelvi jelek közé sorolható többek között a hangterjedelem, a hanglejtés, a hangerő, az időtartam, a dallam, az erősségi vagy zenei hangsúly. Amennyiben hitelt adunk Walter J. Ongnak az elsődleges oralitás diskurzusformáira is alkalmazható interpretációelméletének, nyomban világossá válik, hogy egy szóbeli megnyilatkozás értelmezésekor mindkét nyelvi akusztikum-típus kommunikátumait figyelembe kell venni. „Interpretálni [...] annyi, mint világosan kifejezni azt, ami egy adott manifesztációban rejlik, nyilvánvalóvá tenni, ami az interpretátor hallgatóságának miliője számára az adott manifesztációban nem nyilvánvaló. Az interpretáció mindenre, ami információt hordoz, alkalmazható: emberi gesztusra, napfogyatkozásra, diagramra például. Verbális megnyilatkozást interpretálni nem más, mint világosan kifejezni, ami a megnyilatkozás magától nem árul el az adott közönségnek.”[3] Az írásbeliség kora előtt, az elsődleges szóbeliség döntően akut kommunikációs szituációiban a megnyilatkozások szupraszegmentális dimenziója hatványozottan járulhatott hozzá a szemantikai jegyekkel bíró szegmentális elemek értelmezéséhez. Az orális diskurzus parttalanságában kevésbé nyílt lehetőség a mnemotechnika segítségére siető töprengésre, az egymásba folyó, disztingválatlan kommunikációs szituációk kontrollszerű áttekintésére. „A szóbeli megnyilatkozás világa jellemzően a diskurzus világa, a diskurzusban az egyik megnyilatkozás előidéz egy másikat, az megint egy másikat, és így tovább. A jelentés a diskurzusfolyamatban bontakozik ki. A kibontakozás, még mielőtt a megnyilatkozás megkezdődne, elindul.”[4] Ladik Katalin miközben a hangköltészetként konstituálódó orális diskurzus középpontjába állítja a (beszélő) szubjektumot, azt vég nélkül decentrálja. Közvetített akusztikumai olyan mértékben tartalmaznak bonyolult diszkurzív szövedéket alkotó szupraszegmentális nyelvi elemeket, hogy azok a tagoltakkal szemben túlsúlyba kerülnek. Steve McCafferynek a fonikus költészettel foglalkozó áttekintéséből úgy tűnik, a hangköltészet egyenesen „az emberi hang nem-szemantikus költészeteként”[5] határozható meg. Az olyan Ladik-alkotások, mint például a Magyar Elektronikus Könyvtárban mp3-as formátumban hozzáférhető és onnan le is tölthető 1968-as Sámánének vagy a 76-os, négy részből álló, összefüggő kompozíciót alkotó Phonopoetica[6] az emberi hangnak autonómiát biztosít. A hangot azonban nem rendeli alá a szemantikának, hanem önmagában teszi azt hallhatóvá. A hang a nevesített alkotásokban továbbá nemcsak az emberhez mint egyedüli értelemhordozó középponthoz kapcsolódik, tehát nem kizárólag emberi hang (vox humana), hanem egyazon időben a természeti és technikai környezet hangja, moraja, zaja is. „Ladiknál a zenével való organikus kapcsolat s ettől nem elválaszthatóan az emberi hang hangszerként való felfogása és alkalmazása a hangköltészet egy európai szinten is originális változatát teremti meg, amelyben a szöveganyag (hol több, hol kevesebb), az emberi hang szemantikailag nem értelmezhető tartományai és a környezeti – elsősorban zenében megnyilatkozó – hanganyag szerves egységet alkot” – fogalmaz Szkárosi Endre.[7] A szubjektum a szupraszegmentális, tehát nem a szemantika által uralt nyelvi elemek orális diskurzusában kénytelen identifikációs stratégiákat kialakítani és működtetni. A hanghatások mint nem-referenciális nyelvi elemek tőle származnak, az ő emberi hangjai, amelyek azonban a természeti és technikai környezet hangjait idézik fel, illetve azokkal kontaminálódnak. A hangok tehát egyrészt szupraszegmentálisak, nem digitális, hanem analóg és tagolatlan jellegűek, másrészt pedig nem is teljes mértékben és feltétel nélkül emberiek. Ebben a többtényezős, a szubjektumot decentráló, dinamikus összefüggésrendszerben bontakozik ki a fonikus költészet mint „a hangban létrejövő és a hangban megnyilatkozó költői tevékenység”[8]. A tagolt, értelemmel bíró beszéd- helyetti hangközpontúság a költői szubjektum jelenlétével játszik. Az auditív-akusztikus hatások, „mivel az észlelés jelenségéről van szó, affirmatív jelleget öltenek: a hangok […] nem tűrik a tagadást.”[9] A hangok percepciója és eksztatikus affirmatív karakterisztikája mentes marad a mondás rendjétől és annak immanens strukturalitásától. A hangokat nem a jelentéseket konstituáló diszkrét vágások, nem az értelemstruktúrák és nem is a szintaxis jellemzi.[10] Az ilyetén módon az affirmatív jellemvonások által meghatározott ladiki hangköltészet forráshelye, a szubjektum nem a nyelv jelrendszerével, komplex funkcionalitásával, jelentő potenciáljával, hanem csupán hangokkal és a hangok analóg természetével kapcsolódik össze. A szubjektum nem artikulált jelek segítségével kommunikál, azokban ugyanis megtörne jelenléte. A költői szubjektum hallható, érzékelhető formában megnyilvánuló aktivitása ezen a ponton tehát nem nyelvi működésmód. „A fonikus szubsztancia segítségével létrejövő »magát-hallva/megértve-beszélés« rendszere”[11] már a diszkurzív tevékenység és nem az eksztázis jellemezte feltétlen affirmativitás velejárója. A hangközpontúság a maga alapvető, tovább már nem redukálható formájában, „a hangban létrejövő és a hangban megnyilvánuló költői tevékenység”[12] csupán a szubjektum jelenlétére és nem értelemstruktúrákkal folytatott műveletekre tart igényt. „A fonocentrizmus eggyéolvad az általában vett lét mint jelenlét értelmének történeti meghatározottságával, és mindazokkal az almeghatározottságokkal, amelyek ettől az általános formától függnek, és benne szervezik meg rendszerüket és történeti társulásukat […]”[13] Még az olyan Ladik-alkotásokat, hangkölteményeket sem a (nyelvi) jelentés tartja össze és uralja, amelyeknek hagyományos értelemben vett, olvasható és lejegyezhető, sőt: lejegyzett szövegük van. Gondoljunk csak a Négy fekete ló repül mögöttem vagy a Sirató példájára![14] A nem szemantikai funkciót betöltő emberi hang és a nyelv megkülönböztetett figyelemben részesített szupraszegmentális elemeinek kontaminációja Roland Barthes Az ismeretlen nyelv című, körülbelül Ladik Katalin költői indulásának idejében írt, pontosabban 1970-es szövegének alábbi sorait idézi fel: „A vágyálom: megismerni egy idegen (idegenszerű) nyelvet, de közben nem érteni: felfogni benne a különbséget, anélkül, hogy ennek a különbségnek a nyelv felszínes társadalmisága – kommunikáció vagy közönségesség – lenne az ára; meglátni saját nyelvünk kudarcait, amelyek az új nyelvben megoldásként tükröződnek; megtanulni a felfoghatatlan rendszertanát; felboncolni a mi »valóságunkat« más szabásminták, más mondattanok ösztönzésére; az alany sohasem tapasztalt helyzeteit fedezni fel a kijelentésben, átrendezni annak helyrajzát – egyszóval: alászállni a tolmácsolhatatlanba, s pillanatnyi enyhülés nélkül élni át ezt a megrázkódtatást mindaddig, amíg megrendül bennünk az egész Nyugat, és meginognak az atyai nyelv jogai, azé a nyelvé, amely atyáinkról száll ránk, és amely bennünket is egy – éppen a történelem által »természetté« változtatott – kultúrának az atyjaivá és birtoklóivá tesz.”[15] A hangköltészet még/már ismeretlen, döntően orális nyelvi gyakorlata lehetővé teszi a nyelv határainak radikális kitágítását. A hangköltészet nyelve természetszerűleg nem korlátozható a digitális jellegű betűírással könnyedén megragadható-rögzíthető szegmentális elemek dimenziójára. A fonikus költészet alkotásainak a nyelv szupraszegmentális komponensei is meghatározó részét alkotják. A hangköltemények továbbá nemcsak hangzó (nyelvi) anyagot, hanem extralingvális kommunikációs eszközöket is mozgósítanak. „Az írásbeliség előtti kor kommunikációjában […] a lingvális és extralingvális kommunikációs eszközök nem váltak el egymástól, még csak nem is tudatosult különböző voltuk: a diszkrét hangjelekből építkező szó, a kimondott szó jelentését esetleg döntő mértékben alakító analóg jel természetű hangszín, hangerő vagy ejtési időtartam, illetve a szó kiejtését kísérő gesztus, arckifejezés vagy testtartás egységes, homogén kommunikációs eszközként működtek. Szerepük az idők során természetesen változott, s ez a változás egyértelműen a diszkrét hangjelek javára történt, de az ún. testbeszédnek még korunkban is igen nagy a szerepe.”[16] A szegmentális és szupraszegmentális jeleket egyaránt magukban foglaló lingvális eszközökön túl a fonikus költészet gyakran extralingvális eszközökkel is él. Komplex kommunikációs gyakorlata, amely tehát egyazon időben verbális és non-verbális, annál inkább releváns, hogy – miként Nyíri Kristóf fogalmaz – „az ember természetes környezete egy audiovizuális, multimédiás környezet, mivel az ember néz, beszél, hall, fog, szagol, mozog stb.”[17] Szkárosi Ladik Katalin költészetét méltató, A szó teste című írásában többek között éppen a verbális közlés megvalósulásának megkerülhetetlen non-verbális/materiális kontextusára hívja fel a figyelmet: „a hanggal, a nyelvi közlés testi realizációjával az ember – többnyire anélkül, hogy gondolna rá – már a köznapi érintkezésben is testet ad a nyelvnek.”[18] A szó testéről, avagy a verbális (költői) közlés realizációjáról szóló idézett koncepció korrespondál Ongnak a megnyilatkozás természetével kapcsolatos nézeteivel. Ong fentebb már hivatkozott tanulmányában a megnyilatkozással a rögzített szöveget mint vizuális konstrukciót állítja szembe.[19] A megnyilatkozás a nyelvi közlés megvalósításával az aktualizáció konstitutív szerepének szempontjából feltűnő átfedéseket mutat. A realizáció szükségképpen egy megismételhetetlenül egyedi és konkrét kommunikációs szituációhoz és személyekhez kötődik. „Nem létezik univerzális, időn és téren kívüli megnyilatkozás, illetve olvasó” – fogalmaz Ong, majd néhány sorral később a következőképpen folytatja: „Univerzális hallgató nem létezik. Csakis individuális – akár valós, akár fiktív – hallgatók léteznek, akik mind időponthoz kötöttek”.[20] Az orális diskurzus akut kommunikációs szituációiban materializálódó (hangköltészeti) szó elképzelésével kapcsolatban továbbá érdemes felidézni Arrigo Lora-Totino Mi a hangköltészet? című írását, amely szerint „A hangköltészet, mivel a hangszínnel és a ritmussal képes színesebbé tenni a szavak világát, túllép az értelmi olvashatóság határain, és a rádiónak adja át magát, a lemeznek, a magnószalagnak, illetve – ami a legfontosabb – a közvetlen közönségkapcsolatnak a szavalatok során, amik akár improvizációval is végződhetnek.”[21] Lora-Totino a szövegszerűen lejegyzett és ily módon rögzített verstől a teljes oralitásig, vagyis a (textuális) stabilizáció nélküli nyelvi közlésig mint realizált verbális struktúráig terjedő skálán négy szakaszt különböztet meg. Az olvasott szöveg az írott vershez mint kontrollinstanciához igazodva, annak primátusát állítja. Az elmondott szöveg esetében a grafematikus struktúra és a realizált nyelvi közlés egyenértékűek. Az előadott kompozíció pedig a megnyilatkozásnak – avagy Szkárosit idézve – a szó testének biztosít kitüntetett szerepet. Ilyenkor „az írott szöveg partitúraként szolgál”, tehát „csak az előadás számít, [miközben] bármiféle emberi hang megengedett”[22]. A teljes oralitás állapotát példázza a hangkompozíció, amely már nem tart igényt előre lejegyzett szövegre, hiszen önmagára, saját auditív jellemvonásaira, gyakran nem-szemantikus effektusaira irányítja a figyelmet. A Lora-Totino-féle klasszifikáció ismérveit alapul véve világossá válik, hogy Ladik Katalin (előadott) hangkölteményei a költői közlés realizációjának, a megnyilatkozás megismételhetetlen egyszeriségének fontosságát tanúsítják. Nem hiába jegyzi meg Szkárosi, hogy „Ladik Katalin a nagyon kevés magyar költők egyike, aki eklatáns módon szemlélteti, hogy a költői közlés nyelve az írott kódrendszeren túl, a hangban, a látványban, a mozdulatban, a konkrét akusztikai és vizuális artikulációban valósul meg a maga teljességében. A nagy színpadi tapasztalattal rendelkező művész pontosan tudja, hogy nyomtatásos közlésre szánt versének élő előadása is több, mint előadóművészet: kreatív interpretáció, amely új, magában való műként jelenik meg, és így is értelmezhető.”[23] Ladik Katalin kreatív előadóművészetének egynéhány, önálló alkotása immár a YouTube videomegosztón is megtekinthető.[24] [1] Benczik Vilmos: Nyelv, írás, irodalom kommunikációelméleti megközelítésben – Trezor Kiadó, Budapest, 2001, 23. o. [2] Uo. [3] Walter J. Ong: A szöveg mint interpretáció: Márk idején és azóta, http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/filtort/ktar/szny/ong_mark.htm [4] Uo. [5] Steve McCaffery: Hangköltészeti áttekintés (részletek), http://artpool.hu/Poetry/Sound/McCaffery.html [6] http://mek.niif.hu/01600/01611/mp3/index.html [7] Szkárosi Endre: A hang autonómiája a költészetben, http://www.artpool.hu/Poetry/Sound/Szkarosi.html [8] uo. [9] Dieter Mersch: Medialitás és ábrázolhatatlanság. Bevezetés egy „negatív” médiaelméletbe (részlet) = Filológiai Közlöny, 2004/3–4., 181–182. o. [10] i. m. 181. o. [11] Jacques Derrida: Grammatológia – Életünk–Magyar Műhely, Budapest–Párizs, 1991, 27. o. [12] Szkárosi Endre: A hang autonómiája a költészetben, http://www.artpool.hu/Poetry/Sound/Szkarosi.html [13] Jacques Derrida: Grammatológia – Életünk–Magyar Műhely, Budapest–Párizs, 1991, 33. o. [14] http://mek.niif.hu/01800/01897/mp3/index.html [15] Roland Barthes: Az ismeretlen nyelv in Roland Barthes: Válogatott írások – Európa Könyvkiadó, Budapest, 1976, 241. o. [16] Benczik Vilmos: Nyelv, írás, irodalom kommunikációelméleti megközelítésben – Trezor Kiadó, Budapest, 2001, 52. o. [18] Szkárosi Endre: A szó teste, http://www.c3.hu/othercontent/kritika/1ford/szkarosi3.html [19] „Mikor számít valamely szöveg megnyilatkozásnak? Mikor »mond« a lejegyzett mű valamit? Amennyiben a szöveg statikus, rögzített, »kívülálló«, nem megnyilatkozásnak, hanem vizuális konstrukciónak számít. A szöveg kizárólag élő személy elméjében létező és működő kód által tehető megnyilatkozássá.” Walter J. Ong: A szöveg mint interpretáció: Márk idején és azóta, http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/filtort/ktar/szny/ong_mark.htm [20] uo. [21] Arrigo Lora-Totino: Mi a hangköltészet? (részletek), http://www.artpool.hu/Poetry/Sound/Lora-Totino.html [22] uo. [23] Szkárosi Endre: A szó teste, http://www.c3.hu/othercontent/kritika/1ford/szkarosi3.html [24] http://www.youtube.com/watch?v=uFx2TsEtnNE, http://www.youtube.com/watch?v=H9bjfop3QS8, http://www.youtube.com/watch?v=ZJcOB2QOeb0&feature=related