A nem kívánatosak

Tarkó János a Telepen, Újvidéknek abban a szegletében él, melyet nevezhetnénk a város újkori gettójának is. Mégpedig abban az értelemben, hogy az ottani magyarság az erőteljesen beáramló szláv populáció nyomásának következtében lassacskán egyetlen városrésznyire zsugorodik. A Telep mítosza talán a nyolcvanas években volt a legerősebb, amikor még ott élt és alkotott a vajdasági magyarság értelmiségének és alkotói potenciáljának számottevő hányada, közte olyan – ma már közismert – nevekkel, mint Bada Dada képzőművész-költő, Balázs Attila és Tolnai Ottó író, nem beszélve arról, hogy falusi egyszerűséggel megépített házaiban született többek között Ladik Katalin költő-színész, valamint Maurits Ferenc festőművész és költő, a telepi életérzés poézisének bizonyára leghitelesebb megörökítője. Tarkó esetében a telepi eredet nem oly meghatározó, mint az említett nevek vonatkozásában. Elsősorban azért nem, mert a genius loci-hoz másképpen viszonyul, mint szellemi elődei: nem a konkrétumokból merítve, a helyi jelenségek mentén mozogva vall az őt körülvevő emberi környezetről, hanem azokat az általános archetípusokat idézi meg képein, melyekkel a világ bármely szegletében találkozhatunk; így hát a Telepen is. Olyan egyetemes emberi alkatokat visz a képeire, melyeknek attitűdje mindenkori érvénnyel és határtalansággal teljesedik ki, bárhol is legyenek a földtekén: ők ugyanis a nem kívánatos embercsoport. Ők mindenütt ugyanolyanok és ugyanazok, attól eltekintve, milyen nyelven beszélnek, és milyen a bőrük színe. Egy bizonyos: egyformán felismerhetők, mindenütt azonos szerepet játszanak. Ők a másság, a másmilyenség magatartásmintáinak a megtestesítői. Ott vannak a déli féltekén, Borges és Márquez regényeiben, az eurázsiai tájakon, Jerofejev prózájában, az észak-amerikai multikultúrában, William Burroughs kifordított látomásaiban, és még sok mindenütt. Hogy mindezt megállapítsuk, elég, ha a képek címeire vetünk pillantást: Harlekin, Perszóna, Nuclear Child, Voodoo Child, vagy csak egyszerűen Ő, illetve Ember. Behatárolt, illetve be nem határolt fogalmak. És ahol nincs emberre utaló verbális célzás, ott is rendre emberi figura jelenik meg a képen, Tarkó jellegzetes modorában, amely az új-expresszionizmus, a street art és a graffiti-művészet stiláris jegyeiből ötvöződik. A művek fontos ismérve, hogy kivétel nélkül az emberi magányt, pontosabban a kívülállást ragadják meg. Tarkó műtermében járva egyetlen olyan festményt sem láttam, amely csoportos jelenet lett volna, vagy esetleg témájában ütött volna el az alkotó alapvető tartalmi elkötelezettségétől, hangsúlyos antropocentrizmusától. A képek további jellegzetessége, hogy a falfestészet ábrázolási felfogásának szellemében a művész minden kis foltot, felületet gondosan átfed. A figurák mögötti háttér nem egyszer ugyanolyan erőteljes színezést kap, mint az emberi alakok. Az úgynevezett horror vacui, vagyis az űrtől való irtózás teljes érvényesülése a képmezőt alkalmanként dekoratívvá teszi, megidézve a latin-amerikai festészet vibráló intenzitását, lüktető élénkségét, magas hőfokát, a rakoncátlan szenvedélyességet. Tarkó Jánosnak minden esélye meg van hozzá, hogy művészete majdan beilleszkedjék a vajdasági figuralizmusnak abba az európai tájékozódású, súlyos létkérdéseket feszegető vonulatába, amelynek alapjait magyar alkotók fektették le a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években. Úgymint: Maurits Ferenc, Benes József, Kerekes László, Siflis András, Bada Tibor és drMáriás Béla. Tarkó lényegre törő, esszenciális piktúrát mondhat máris magáénak, amelynek kifejlete ugyan még nem igazából körvonalazódik, de annál sejthetőbb. Fiatal alkotóról van szó, aki akadémiai tanulmányait követően mindössze öt esztendő leforgása alatt erős alapokon álló opust teremtett. Ennek egyik keresztmetszetét, az utóbbi egy-két esztendőben alkotott képeit láthatja ezúttal a budapesti közönség a Fészek Művészklub Hermann-termében.(A mai Kilátót a tárlat képeivel illusztráltuk)