A II. Kultúrcsempész Sínbusz Fesztivál margójára

A mára sokszor megmosolygott, katasztrófaturisták kedvelt fényképezkedési célpontjaként számon tartott „ezüstnyíl”, avagy „konzervdoboz” a két város, Szabadka és Szeged összetartozásának legendás szimbólumává lett, ezért alkalmas arra, hogy a rajta folyó „kultúrcsempészettel” hangsúlyozzák a régiók között régóta, Kosztolányi és Juhász Gyula idejében is fennálló kapcsolatot, valamint a kultúrközi jelleget. Az onnan nézve a Balkán felé, tőlünk nézve meg az Európai Unió irányába közlekedő, menetrend szerinti járatokon nyilván kiesett a „valódi” feketézők kezéből a csavarhúzó és az olcsó cigaretta vagy az alkohol a megafonos felolvasások és a Tamás Áron által elklarinétozott Megy a gőzös… kezdetű lakodalmas örökzöld hallatán. Nem tudták mire vélni a szokatlanul sok, meglehetősen furcsa kinézetű – nőknek kötelezően színes harisnya és balerinacipő, férfiaknak kalap és kockás ing – „új arcot”, akik látszólag csak puszta passzióból, önmaguk szórakoztatására kerekedtek fel, hogy a sinó vörös plüssülésein zötyögve végigszórakozzák a majdnem kétórás utat.

A Szerbiai Vasutak ezen a pénteki és szombati napon kivételesen két vasúti kocsit indított, mivel az egyikben már mind a közel 50 ülőhely foglalt volt. A vasutasokat nem érdekelte különösebben a mulatozó társaság, az egyik kalauz el is mondta, hogy mindenkinek van érvényes menetjegye, tehát amíg nem történik valamiféle incidens, addig semmi kifogása sincs a rendezvény ellen. A szervezőknek ráadásként sikerült mozgósítaniuk egy mozdonyvezetőt, Davor Lakatošt, aki nemcsak DJ-ként működött közre a garaboncziásbeli bulin, hanem a sínbuszon is mindent elkövetett a jó hangulatért. Ő tolmácsolta a szerb életrajzokat, hiszen a rendezvénysorozat két nyelven, magyarul és szerbül folyt. Ezenkívül pedig bőkezűen osztogatta a többkartonnyi sört, annak fogytával pedig a finom házi pálinkát. Természetesen nemcsak ez fokozta a műélvezetet, hanem a remek alkotóválogatás is. Tapasztalataim szerint ugyanis elég ritkán botlik Kossuth- vagy József Attila-díjas szerzőkbe az ember a Szabadka–Szeged járaton. Márpedig ezúttal olyan neves írókkal és költőkkel találkozhattunk, mint Végel László vagy Tolnai Ottó, akiknek jelenléte már önmagában is garancia a kezdeményezés komolyságára. Az időnként kaotikusnak tűnő állapotok persze néha megkérdőjelezték a rózsaszín ködbe vesző célkitűzések megvalósíthatóságát, de a szervezőknek végül vérbeli légtornászként mégiscsak sikerült végigegyensúlyozniuk a programot. A társszervezőként közreműködő Fiatal Írók Szövetsége a kortárs magyar irodalom egyik legigényesebb huszonéveseket tömörítő alkotói bázisa, úgyhogy olyan hamarosan kiadásra kerülő és első kötetes tehetségek mutatkoztak be, mint Csepregi János, Lesi Zoltán, Győrffy Ákos, NemesZ. Márió, Neszlár Sándor, Szöllősy Balázs és Lengyel Zoltán.

Az általam leginkább várt „nagy durranásnak” Garaczi László és Balázs Attila megafonos felolvasása ígérkezett. Előbbi a szegedi állomáson csodálkozott rá, hogy ezen a reláción fel kell mutatni az útlevelét, így annak hiányában a röszkei határátkelőhelyig olvasta fel Szmrty vagy amit akartok című kistörténetét, amit Gyarmati nő című 2005-ös kötetéből már ismerhetett a nagyközönség. Utóbbi viszont nagy sikert aratott a „Mátyás király Gömörbe” elnevezésű pályázatra írt rövidprózájával, amibe az igazságos uralkodón kívül a popkultúra olyan – a királyhoz hasonlóan jócskán elcsépelt – figuráit ültette be, mint Betmöny, Szpídermöny vagy éppen Ollókezű Eduárd.

Rajtuk kívül a sinón szerepelt Sirbik Attila, a Symposion főszerkesztője, Mirnics Gyula szerkesztő-riporter, Perovics Zoltán rendező és Bencsik Orsolya, a frissen Sinkó-díjat kapott költőnő. Kivétel nélkül mindegyiküket krumplipucolásra „kényszerítették”, hogy ne csak szellemi, hanem kétkezi munkájuk által is hozzájáruljanak a rendezvény sikeréhez. Az ily módon meghámozott burgonyákat ugyanis belefőzték a bográcsosba, amit az érkezés után a Tisza-parti Lapos strandon fogyasztottak el. Az ilyen rituálékból épülnek ki a hagyományok, a fesztivál tehát elérte, amit eddig csak a Kusturica-filmeknek sikerült: hogy az alapvetően szégyellnivaló körülmények ellenére az emberek élvezni és érteni tudják a mai művészetet. Így csak ismételhetem önmagam: így tovább, fiúk, kíváncsi vagyok, jövőre mivel fogtok meglepni!