Édes anyanyelvünk

Én az oromi tanyavilágban nőttem föl, egy Fehér úti tanyán születtem. Attól a helytől úgy nyolcszáz méterre lévő tanyán született apám 1911-ben, Magyarországon. 1973 óta élek Újvidéken, ahol sokszor éreztetik velem, szóvá is teszik, hogy ez itt Szerbia. Kuss innen! Olykor-olykor közlöm velük, én ITT itthon vagyok, ez az én szülőföldem. (A szülőföld fogalma nem azonos a haza fogalmával.) Hazám nincs, hisz innen el akarnak űzni, amott nem akarnak befogadni. Himnuszom sincs, ha lelkileg le vagyok törve, a székelyek megrázó, mégis gyönyörű himnuszához fordulok vigaszért, erőgyűjtésért.

1970-ben, Szabadkán, egyik szerda esti baráti összejövetelen, vita közben ezt mondtam: „A magyar nép leghitványabbik része a vajdasági magyarság, mert önként és »dalolva« lemond anyanyelvéről, kultúrájáról, hagyományairól.” 18 éves voltam akkor, és mennyire igazam volt! Sajnos.

Hadd mondjam el – ami egyébként köztudott –, hogy a magyar nyelv a szókincsét tekintve az egyik leggazdagabb a világon. Íróink, tudósaink, sportolóink ismertek, híresek, sikeresek. Nincs miért lapítanunk, megtagadnunk önmagunkat. Számomra a világ legtermészetesebb dolga, hogy magyar vagyok, bácskai magyar, őslakos. Ember, gondolj bele! 1100 éve itt vagyunk, oly régóta, mint senki más a ma itt élő népek közül. Ha ezt a történelmi tényt valaki nem tudja fölfogni, megemészteni, az az ő baja, rágódjon rajta! Ismétlem, nincs miért, és végtelenül siralmas is valami keveréknyelven beszélgetnünk egymással. Vagy szerb nyelven. Magyar a magyarral. A közelmúltban Újvidéken, az újjáalapított Egység SE évi közgyűlésén történt a következő eset. Két-három hibásan elmondott magyar mondat után az elnöklő a mondandóját szerbül folytatta, majd a többi fölszólaló is azon a nyelven szólt. Magyar a magyarhoz. Annak ellenére, hogy aláírásomat adtam az Egység újraalapításához, azonnal ráírtam a kezemben tartott papírra: Mit keresek én itt?! Önbecsülés, tartás, gerincesség? Az anyanyelv tisztelete, szeretete? Beeee – kuty’ fül’ neked, Karcsi!

Megtörtént velem (kivel mással, ugye), hogy látva a cukrászda föliratát, címkéit, megkérdeztem: „Itt, magyar közösségben miért csak szerbül írták ki a kiírandókat?” A válasz: „A felügyelő megbüntet bennünket, ha magyarul is kiírjuk.” Nnna! Aztán mégis föltüntették termékeik magyar nevét is, és nem dőlt össze a világ. Egyszer a szülőfalum önkijében is szóvá tettem a magyar megnevezések hiányát. Mondhatom, elég furcsán néztek rám. Szerintem illene tisztelni a vásárlóközönséget, annak anyanyelvét, és nem csak a pénzéért.

Berecz Andrást idézem: „Nagy a baj a középen, hát még a széleken!” Mennyire igaz beszéd! Jut eszembe, nemrégiben olyan ének-/zenetanárral találkoztam, aki nem tudta, vagy nem akarta tudni, ki is az a Berec András. Merem remélni, Kodályról, Bartókról csak hallott ezt-azt. Annak ellenére, hogy az említett úriemberek is magyarok voltak. Óriási a szellemi, lelki igénytelenség, a leépülés. Lássuk, mit is „fogyaszt” a népünk! Brazil szappanoperákat néz véreres szemmel, lagzilajcsikat imád, Győzike műsorát várja türelmetlenül. Sőt, „turbofolkot” hallgat, jó hangosan. Közben picát eszik (és szemernyit sem fél az infarktól), rá szokkot iszik, és limenkás sört. Rokonainak zenés üdvözletet küld, szerencsétlenre sikerített szövegűt, melybe Isten nevét is könyörtelenül, szégyentelenül beleszövi. Az már külön tragédiánk, hogy a stúdióban ülő műsorvezető a rosszul megfogalmazott szöveget (javítás nélkül) magyartalan hangsúlyozással olvassa fel. Vagy: a vrsacskában dolgozik az autóbádogos? Nem, nem. Ott fehértehnikát árulnak. Emberünk kimegy szavazni, ha kell. Elbuszozik a vonatállomásra, mert Bácstopolyára kell utaznia. Szorgalmasan jár az ambulantába, hisz szklerózája van, és vérnyomása, és persze kíváncsi vére holeszterol-szintjére is. Húúú... Sajnálom a vajdasági/délvidéki magyarságot, őszintén sajnálom. Nagyon szeretnék neki és rajta segíteni. De nem igényli. Bevallom, tudásom, eszközöm sincs hozzá.

Csúnya dolog, de már arra is gondoltam, apróhirdetést adok föl a következő tartalommal: „Én, N. B. K. újvidéki lakos, kijelentem: a vajdasági/délvidéki magyarság tetteiért és erkölcsi adósságaiért felelősséget nem vállalok.”

Nagy az én bánatom, a fájdalmam. Már-már oda jutok kínomban, hogy irigyelni fogom az igénytelen, gerinctelen „konzumidiótákat”. (Megkövetem Czakó Gábor urat, tőle kölcsönöztem e találó kifejezést.)