Sejtlét és álomvarázs az ajtó mögött

Muszáj felsorolnom őket, egyszerűen elkerülhetetlen. Hogy kiket? Hát azokat, akik a 100 tű hosszában színpadra léptek, és rendkívül egységesen, kifinomultan, lehengerlően játszottak. 14 férfi és egy nő, 8 színész és 7 zenész, a 15 bódulatfelelős, a 15 álomba ringató, a 15 barát, akik az általuk elővarázsolt hangokkal, bennük született avagy szerencsésen kitartott mozdulatokkal, testük, arcuk, lélegzetük jeleivel meséltek és beszélgettek velünk. Mint mindenkori nőtisztelő – szerintem még mindig illik, sőt, ildomos a nőket előreengedni nemcsak a bejáratnál, hanem egy névsorban is – a magyarországi Buday Enikőt említem először, majd jöhet a férfikülönítmény, a Japánból jött Ishii Junya, a magyarországi Szakonyi Györk és Gemza Péter, illetve a hazai színészek, maga Nagy József, Döbrei Dénes, Francia Gyula és Kalmár Ákos, illetve a Mezei Szilárd és brácsája, Branislav Aksin és harsonája, Pápista Kornél és tubája, Bogdan Ranković és klarinétja, Márkos Albert és gordonkája, Malina Ervin és nagybőgője illetve Csík Isván és dobjai alkotta hangszeres egység.

Láthatják, felsoroltam azokat, akik jelen voltak a színpadon, rögtön a szöveg elején, csaknem minden bevezetés nélkül. Magától adódik, adódhat a kérdés, hogy miért? Miért, miért, hát mert megérdemlik, egyszerűen minden rendben volt, csodálatos egységben vonult a színészek és a zenészek játéka, a hangok és mozdulatok egymásba fonódtak, és az egész műalkotás mögül kiérződött annak felépítettsége, mélyről építkezett és felhőmagasságba emelkedett az előadás, pikáns, bizsergető örömmel telítődtünk. Nem lehet megfejteni, megfogni az élet, az emberi viszonyok, az ember, az állat, a növény, a felhő stb. értelmét, nem lehet teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy ettől és attól jó egy színpadi produkció, de érezni lehet. Sőt, ma már biztonsággal elmondható, hogy nemcsak érezni, hanem – ritka, éppen ezért rendkívül megbecsülendő jelenség – együtt érezni is lehet. Nem másokkal, nem barátaink, családtagjaink fájdalmával, hanem egymással, ember az emberrel, emberek az emberekkel is képesek – sajnos, valóban csak néha – együtt érezni. És ez még nem is minden, tapasztaltuk, megtanultuk a 100 tű hossza alatt, színész a színésszel, zenész a zenésszel is kerülhet szervileg összefüggő állapotba, mintha a sejtlétbe süllyednének vissza, ennek vizualitásában gyönyörködnének, miközben magukkal ragadják a közönséget, repülünk, táncolunk mi is, fogva tart bennünket egy állandósult pillanat. Pénteken színpad és nézőtér együtt érzett, ugyanazt ugyanúgy és máshogy, de együtt. Nagy József és fellépő társai, én és körülöttem ülő társaim egyekké váltunk, egylényegűekké, láthatatlan belső világokat fedeztünk fel, valamiféle múltba révedve sikerült a jelenbe átültetnünk egy álmot, egy közös álmot. Merthogy nem vitás, közösen álmodtunk, közösen álmodtuk meg a kecses, fejüket büszkén hátravető szarvasok táncát, és a bájos-szomorkás harlequint, nem nevetve, hanem a meghittség, az elképedés, a megbabonázottság ünnepi komolyságával.

A rendező Nagy József és társai rendkívül mélyre ástak, számunkra (csaknem) ismeretlen kultúrák hitével ingereltek bennünket, zenei és képzőművészeti alkotások egyidejű létrehozásával adóztak az esztétikának, nyitva hagyták az ajtót előttünk, mi pedig beléphettünk távoli őseink harmóniával átitatott, meleg otthonába, vagy az erdő legbelsejében fák susogása kapott minket szárnyra, de mindenhol ugyanazt láttuk, az álmot: a valóságot.

***

Előadók: Buday Enikő, Döbrei Dénes, Francia Gyula, Gemza Péter, Ishii Junya, Kalmár Ákos, Nagy József, Szakonyi Györk.

Zenészek: Mezei Szilárd – brácsa, Branislav Aksin – harsona, Pápista Kornél – tuba, Bogdan Ranković – klarinét, Márkos Albert – gordonka, Malina Ervin – nagybőgő, Csík István – dobok.

Rendező és díszlettervező: Nagy József.

Fény- és pódiummester: Dobó László.

Díszletkivitelező: Varga Miklós.

Jelmez- és kellékkészítő: Aleksandra Pešić.

Maszk: Radivoj Jančić-Braca.

***** Bíró Miklós képei

A dzsesszfesztivál nyitónapjának kora esti órájában ritka élményben lehetett részük a művészetet értékelőknek: Bíró Miklós rajzainak, festményeinek tárlatát ugyanis ekkor nyitották meg, Miroslav Jovančić megnyitószövegbe bújtatott méltatását hallgatva, persze a beszélő iránti tiszteletből addig mozdulatokkal nem, csak a szemünk mozgékony falánkságával lopództunk közelebb egyik-másik műhöz, és igyekeztünk összebarátkozni a falon lógó, csaknem integető életességet felmutató alkotásokkal, amelyek egy olyan, mindössze 27 évet élt, életművét 10 esztendő alatt létrehozott festő munkái, aki nem a művészettörténészek által meghatározott áramokkal tartott, nem akarta a művészetet, hanem egészen egyszerűen élte azt.