Vendégvárás 2.

De nem úgy fordulok magamhoz, mint emberhez, vagy mint pszicho- vagy fiziológiai sajátosságok halmazához, mint létezőhöz, mint tárgyhoz, mint valakihez, mint másikhoz stb., hanem fölfedezem a hihetetlent: lehetek. Ha az életmódot mint a lehetséges utat gondolom el, akkor az út a létezők lehetőségeként nem teljes mértékben emberi feltalálás (teremtés) eredménye, hanem annak alapul vétele, ami váratlanul mint az életmód és lehetségesség mutatta meg magát, ugyanakkor nem valami meglévőként és létezőként, amit a megfigyelő ész fedezett föl, hanem aminek útján bármi mindenkor lehet. Az újonnan fölfedett út vagy csapás nem az a létező, amely váratlanul a teremtésből vagy egy ősok okozataként először felbukkan, hanem az illeszkedés, vagyis annak fölfedése, hogy a létezők eleve önnön lehetőségükbe illeszkednek.: „Nem értik meg, mint van az, ami ellenkezik, önmagával mégis összhangban (logosz): visszacsapódó illeszkedés (harmonié), mint íjé és lanté.” (Hérakleitosz, B 51) Az első filozófia mint a filozófia megalapítása a létezők önnön lehetőségükbe való illeszkedésének törvényét állapítja meg: „Ésszel beszélvén meg kell erősítenünk magunkat azzal, ami mindenekben közös, mint törvénnyel a város, sőt még sokkal erősebben.” (Hérakleitosz, B 114) Az illeszkedés törvényének meglelése, amikor az, aki elmélkedő életmódot folytat, a létezőt saját lehetőségébe mint törvénybe helyezi, amiként a város is a törvényességben, a törvény (nomosz) általi alapításban mint önnön lehetőségében alapozódik meg, ugyanakkor valami mást is föltalál, mint saját törvényét, nevezetesen azt, amitől a város városként a törvénye általi meglapítás eredményeként elhatárolódik: a természetit, az ellenséget, a törvény nélkülit. A lehetségesség tehát nem egy bármire való lehetségesség, vagy a lehetőségek tárháza, hanem annak, ami illő, azzal való össze-állítása vagy össze-illesztése, amihez illik és méltó. De az össze- vagy felállítás így egyben szembe-állítás is azzal, ami a város határán és annak törvényén kívül esik, s ahol már nem érvényes a törvény. Az így megalapított város, amíg fennáll, nemcsak önnön lehetségességében áll fenn, hanem az attól való elhatárolásban is, ami nem lehetséges, s ami ő maga sohasem lehet, például az ellenség, a természet, a törvény nélküli. A törvény érvényessége, amely látszólag úgy mutatkozik meg, mintha ő maga tenné lehetővé azt, ami fennáll, vagyis mintha éppen az érvényesség lenne a város határa, azonban maga is csak addig lehet, amíg az érvényesség megalapozása az elmélkedésben és a gondolkodásban, vagyis a városon belüli biosz theórétikoszban meg van engedve és lehetséges, mivel az érvényesség sohasem lehet egy létező létének a feltétele, lehetőség, hiszen maga is azon alapszik, hogy lehet. Márpedig az, ami lehet, a biosz theórétikoszban mutatkozhat meg, nem pedig a törvényt tisztelő életmódban. A törvény tehát csak addig érvényes, amíg annak a törvénye marad, ami lehetséges, nem pedig a lehetetleneké, még akkor is, ha a törvényeket lehetetlenségük ellenére is betartják, ugyanis nem a helyes, azaz elmélkedő életmód határozódik meg a törvények érvényességéből, hanem a törvények érvényességét fenntartó életmód határozódik meg az egyedül lehetséges, azaz a lehetségességet alapul vevő és az ebben a módban lehetséges életmódból. III. Ha a biosz theórétikosz nem a bármire való lehetségesség, hanem a lehetséges életmód filozófiája, akkor rendelkeznie kell valamilyen kötelességgel vagy kötelékkel, ami az illeszkedőt a lehetségeshez köti, és nem hagyja kötetlenül lebegve ellehetetlenülni. Ez a kötelesség azonban nem egy parancsolatból vagy az érvényben lévő törvényből, hanem az életmódból magából áll elő. Az ilyen kötelesség vagy törvény nem olyasmi, amihez oda vagyok láncolva, vagy aminek le vagyok kötelezve, hanem amelyhez szabadon tartom oda magam. A biosz theórétikosz a legszabadabb életforma és magatartás, amennyiben nem az tartja őt, ami elő van írva, hanem önnön lehetségességéhez tartja szabadon oda magát, és ebben az odatartozásban ismeri fel saját megkötöttségét. Ez a megkötöttség azonban egyszersmind saját lehetségessége is, azaz annak a megengedettsége, szabadsága és esélye, hogy lehet, amennyiben létének megalapozottságát ebben a megengedettségben, szabadságban és lehetségességben találja meg. Az első filozófia azokban a görög gyarmatvárosokban (apoikia) szökken szárba, amelyek alapításukat és megalapozottságukat nem mitikusan magyarázzák, hanem az anyaváros (métropolis) törvényét nem tekintve magukra nézve kötelezőnek, az alapítást a kolónia saját törvényeinek megállapításával kezdik. Az anyaváros védelmet, ugyanakkor szabadságot biztosít a vállalkozó szelleműeknek az új városnak mint törvényen állónak a megalapításához. Mivel azonban nem pusztán a törvények általi alapításról mint a lehetségesről és szabadról van szó, hanem egy kolónia és város felállításáról, célszerű ennek lehetségességét, megengedettségét és szabadságát ennek konkrét térvonatkozásával együtt ragadnunk meg. A szabad a mi nyelvünkön a leginkább köznapi értelmében azt jelenti, hogy kint lenni a szabadban, a szabad ég alatt találni magunkat. A szabad látszólag tehát ellenáll a tér városias és civilizatórikus célzatú belakásának, a városias életmódnak, amely az emberi építmények által való körülhatárolódás és bezártság jelentését veheti föl, de ez a látszat abból keletkezik, mivel elfelejtettük, hogy a város (polis) annak görög értelmében nem a városias életmódot, vagyis az épületek, a lehetőségek és az emberek sokaságát jelenti elsősorban, hanem azt, aminek törvénye van, amelyből saját fennállását megőrizheti és amiből saját megalapozottságát lehetségeségében megtartja. A város itt nem a szabadban való kint-lét ellentéte, hanem éppenséggel az egyedül lehetséges szabad életmód. De a szabad mint térvonatkozás ezzel együtt a szabadság elvont, ideologikus társadalmi-politikai meghatározottságának mint jognak is ellenáll, mivel a szabad, noha mint térvonatkozás itt nem a természetben, hanem a városban való szabadon engedettséget jelenti, ám még mindig bizonyosfajta konkrét térvonatkozásra, a városira, sőt az agorára, nem pedig valamiféle általános és alapozatlan szabadságjogra utal. Ahhoz, hogy a szabad ilyen térvonatkozásként, ugyanakkor a lehetségesnek a megértését kötelékként megismerni törekvő életmódként jobban megragadható legyen, tovább kell lépnünk a szabadnak egy, a mi nyelvünkben lehetséges interpretációja felé. Ami a világban létezik, az lehetséges. Ami a világban létező, az világot lát, ami itt nem csak a konkrét megszületésre utal, mivel a létező nem lehetséges pusztán okozatként, hanem a „világra jövetelre”. Aki világra jön, az maga is láthatóvá válik, de nem mert megszületett, hiszen egy képet sem pusztán amiatt látunk meg, mert a festő megfestette, hanem mert fény vetül rá, enélkül pedig semmi megfestettet nem láthatnánk meg, sőt nem is lenne semmi megfesthető. De a fény vagy a nap mégsem tekinthető a kép okának, hanem létrejövése lehetőségének, amiképpen a világ a világba érkezőnek nem a létezés okaként, hanem létezése lehetőségeként adódik. Világra jönni inkább olyasmi, mint világot látni, de ez nem a létezők sokaságának szemrevételezésében való életmódot, hanem a világlátás lehetőségeként megvalósult létet jelent. Aki lát, az nem pusztán valamit lát, hanem a látásban leli meg életét. Aki a világra jön, az a világban találja magát és az életet, nem pedig valahol máshol, mivel erről a „máshol”-ról semmi lehetségest nem tudna mondani. A világ nem az, amit megvilágít, hanem az, ami világít és világgá tesz. A világra jövőt a világ megajándékozza a világgal, azaz a létező lehetségessé válásával és a világban való szabadon engedésével. A világlás ugyanaz a világra jövőnek, mint a világot látónak a láthatás. A világra jövő úgy illeszkedik a világhoz, mint bármely létező ahhoz a lehetőséghez, hogy lehet, és a világot tekinti annak alapul vételeként, hogy jöhetett. A világ így sohasem valamely meghatározatlan tágasság, amihez mindaz hozzátartozik, amiről van tudomásunk, és az is, amiről nincs, hanem mindazoknak a világa, akik a létezőt ebben a világban lehetségesként gondolják meg, és ehhez a lehetőséghez illesztik és tartják oda magukat. A fény általi világítás láthatóvá tétel, a világban való elmélkedő életmód pedig a világban látható és észrevehető dolgok önnön lehetségességükhöz, vagyis a világhoz való oda illesztését jelenti a megértésben. De mielőtt még ez az oda illesztés mint megértés fölmerülne, a megvilágítottság a megvilágítottak számba-vehetőségét helyezi ki-látásba. A ki-látásba-helyezés egy jövőbeni műveletet takar: ami már meg van világítva, azt még ezután kell számba venni. A számbavétel köznapi értelme nem annyira megszámolást, s még kevésbé valami megszámolandót jelent, hanem inkább azt, hogy „számolunk vele”, mintegy figyelembe vesszük a számolás lehetséges nézőpontjaként. A számbavétel egy tudomásul vételt takar, aminek fényében majd a tényleges megszámolás megtörténhet. A világ számbavétele nem azt jelenti, hogy a számok és mennyiségek absztrakt rendszerével számoljuk ki a világ mértékét és mennyiségét, mert abból szükségszerűen a világ megszámolandóként való eltárgyiasítása és a haszonvétel alapján való haszontalanná tétele, végső soron pedig elhasználódása következik. Ha ellenben a világgal és nem a világot számoljuk, az éppen azt jelenti, hogy a világot tekintjük annak a mértéknek, aminek szempontjából majd ténylegesen számolunk és mérünk. A világban létezők megvilágítottsága azonban, amennyiben még nincsen számba véve, vagyis a világhoz mint lehetőséghez hozzá mérve és illesztve, a létezők egyszerű szabadon engedettségeként és a szabadban való fennállásaként adódik. A létező itt csak meg van világítva, szabadon van engedve, de még nem jutott sajátos meghatározottsághoz, még nem tártuk föl, hogy a szabadon álló mihez illeszkedik. A szabadban kint álló azonban mégsem teljesen meghatározatlan, hiszen megmutatkozik önnön láthatóságában, ami elhatárolja és kiszabadítja őt a láthatatlanból és a fénytelenből, mivel a világosság a fénytelenben fénylik föl az attól való elhatároltságában. Ennek a szabadon kint álló létezőnek a sajátos meghatározatlan határoltsága így a fénytelentől és a láthatatlantól elengedett szabadon-létként jelenzkezik. Amit tehát még egy ezután lehetséges megszámolást megelőző számbavétel során számba kell vennünk, az ennek a létezőnek a szabadsága. (Folytatjuk)