Első és utolsó

Ma esti beszélgetésünknek* ezt a két számjelzőt – ha tetszik – időhatározót adtam, attól függően, hogy a két kifejezést milyen szövegkörnyezetbe helyezzük. A mondatokat így is, meg úgy is megfogalmazhatnám: a lényeg az, hogy az Életjel Herceg János első novelláskötetét, a Viharbant jelentette meg erre a szép ünnepre, az utolsó számjelző a Kitekintő utolsó írásaira vonatkozik, melyek az Üzenetben jelentek meg 1995 nyaráig. Eljátszhatnánk avval a gondolattal is, hogyan lesz az elsőből az utolsó, avagy az utolsóból az első. Ez viszont méltatlan lenne Herceg Jánoshoz és a kiadóhoz, az Üzenet egykori szerkesztőjéhez. Amikor az Életjel idei év kiadási tervéről beszélgettünk, logikusnak tűnt, hogy kiadónak mindenképpen meg kell emlékeznie Herceg János évfordulójáról. A kérdés az volt, milyen könyvvel, milyen irodalmi esttel ünnepeljünk. Az idén, sokan leírták, hogy Herceg János milyen szoros kapcsolatban volt a vajdasági magyar értelmiséggel. A tollforgatóknak, felelősen gondolkodóknak ilyen-olyan viszonya volt vele. Nem akarok kitérni azokra a vitákra, melyek a hetvenes években jellemezték irodalmi életünket. Érdemes végiggondolni Vajda Gábor csonkán maradt monográfiájának szempontjait, azokat őszintén kibeszélni, más szempontok alapján értelmezni. Az az igazság, már abban sem vagyok egészen biztos, hogy egyáltalán szükségünk van az effajta végiggondolásra. A dolgok maguktól is megoldódnak vagy így, vagy úgy. Ahhoz viszont, hogy értelmiségiként élhessünk, szükségünk van példákra. Ilyen volt Herceg János, akiről elmondhatjuk, 1933-tól folyamatosan jelen volt szellemi életünkben. Nem volt lap, ahol nem jelentek volna meg írásai, évtizedekig hallhattuk jegyzeteit az Újvidéki Rádióban. Ezért érthető, hogy szoros kapcsolatban volt a szabadkai irodalmi élet szervezőivel, szerkesztőivel is. Írásomban kizárólag az Életjelhez és az Üzenethez főződő kapcsolatára szeretnék kitérni. Herceg János publicisztikája a Hét napban, külön fejezet az életművében. Az életjelesekkel, elsősorban Dér Zoltánnal és Lévay Endrével baráti viszonyban volt. Nem véletlen, hogy 1971-ben, amikor hosszú vita és vajúdás után megindult az Üzenet, a belső munkatársai közé tartozott. Ismét írásom címre utalok, az elsőre és az utolsóra. Miféle kapcsolata volt az Életjellel és az Üzenettel, az a filológus szempontjából is érdekes. Mikor volt vendége az Élőújságnak, melyik írása jelent meg elsőnek az Üzenetben. Ebben a kutakodásban jó eligazítást nyújt az Életjel nyolc évkönyve és az Üzenet bibliográfiája. Pontos képet kapunk belőlük e két irodalmi orgánum és Herceg János kapcsolatára. Az Életjel 1958 októberében kezdte meg tevékenyégét, irodalmi élőújságként jelezték magukat. Havonta megjelenő hangos folyóiratként indult: rovatokkal, ahova eredeti kéziratokkal is készültek a szerzők: versek, esszék, irodalom kritikák is elhangoztak egy-egy esten. Ezek többsége nem jelent meg később nyomtatásban. Dér Zoltán az Életjel Évkönyvében található nekrológjában úgy emlékezett, hogy Herceg első írása 1965 szeptemberében hangzott el az Élőújság pódiumán. Ezt a megállapítását helyesbíteni kell, mert Herceg János első írását Pataki László 1958. január 19-én olvasta fel, az esszé Csáth Gézáról szólt, az írás címe: A magyar irodalom előfutára. Ez volt az első irodalmi est, melyen Csáth Gézára emlékeztek. Herceg János esszéje volt az első írás a háború utáni vajdasági magyar irodalomban, melyben, érdemben szólt a tragikus sorsú szabadkai íróról. 1959 januárjában Herceg János a vajdasági magyar irodalom előörsének nevezte. Az írásnak nem találtam meg a bibliográfiai adatait, valószínűleg nem jelent meg nyomtatásban. Ha tovább tanulmányozzuk az első Évkönyvet, abból kitűnik, hogy Herceg János 1961-ben maga is megjelent az Életjel közönsége előtt: a Szenteleky emlékszámnak ő mondta a bevezetőjét az év márciusában. Az 1965-ben megrendezésre kerülő Szirmai esetre csak köszöntőt küldhette el, mert azt Virág Zita olvasta fel. Az irodalmi esetek témáiból láthatjuk, hogy az első tíz évben milyen irodalmi ügyekben fordultak az Élőújság szerkesztői Herceg Jánoshoz. Az első tematikus számot Herceg tiszteletére 1970. szeptember 28-án a szabadkai Zeneiskola hangversenytermében rendezték meg Ég és föld címmel. A laudációt Majtényi Mihály írta. Szenteleky Kornél, Németh László, Demény Ottó Hercegről írt méltatásai hangzottak el. Részleteket olvastak fel az Ég és föld c. regényből, elmondták a Viharban című novellát, egy esszét a Leányvári levelekből. Horváth Emma tanárnő a Könyörgés az itt maradottakért c. verset szavalta. 1970 után még három alkalommal méltatták munkásságát, a két Híd-díj kapcsán és a kerek évfordulón. 1980-ban az irodalmi est befejezéseként mondta el Ars poeticáját: Művész hitvallásom címen. Nem tudni mi lett a sorsa ennek az írásának. A korabeli Magyar Szót, illetve a Hét napot lenne érdemes áttekinteni. Nem hiszem, hogy a szerkesztők nem kérték el a címéből megítélve nem lényegtelen írását. Ennyi idő távlatából nem az én tisztem megítélni, megbecsülték-e az Életjel szerkesztői az írót. Az viszont tény, hogy Fehér Ferenc és Tolnai Ottó mellett a legtöbb szerző estet neki szenteltek, és egy hónappal a halála után tisztelegtek emlékének. Az Élőújság 1968-tól ad ki könyveket, a kiadó szempontjából nem mellékes, hogy Herceg János legtöbb kiadványát érdemesnek tartotta, hogy elolvassa és méltassa azokat. Az Újvidéki Rádióban, ha jól emlékszem, hétfőnként hangzottak el, ő maga olvasta fel kritikáit. Amolyan kedvcsináló felhívások voltak ezek, nem hiányzott belőlük kritikai él sem. Az írások java a Hét Napban is megjelent, innen kerültek át az Életjel Évkönyvébe, ugyanis a második Évkönyvtől kezdve az almanach nem csupán a műsorokat közölte és a köszöntőket, hanem valamennyi kritikai visszhang megtalálható a könyvekben, nemcsak a jók, hanem az elmarasztalók is, kommentár nélkül. A vajdasági magyar szellemi élet hasznos tárháza ez könyvsorozat. Kár, hogy nem akadt még senki, se aki alaposan áttanulmányozta volna őket. A Herceg János kutatóinak hasznos segédkönyv, valamennyi írása itt elolvasható az Életjel kiadványairól. Térjünk vissza ismét a címünkhöz. Az első és az utolsó. Az Üzenethez sokkal szorosabb szálak fűzték Herceg Jánost, mint az Életjelhez. Az indulásnál kikérték véleményét, ha jól emlékszem, Dér Zoltán Lévay Endrével kiskőszegi otthonában látogatták meg. Ott beszélték meg az új folyóirat koncepcióját, a beköszöntő írást. A programadó írást Lévay Endre írta, annak ellenére, hogy nem volt tagja a szerkesztőségnek. Az sem mellékes, hogy Lévay Endre írta Szabadkán valamennyi irodalmi kezdeményezésnek a programját: 1934-ben a Hídét, 1968-ban az Életjel könyvkiadó programját, 1970-ben Üzenetét is. Azon a leányvári találkozón Herceget is fölkérték, legyen a lap főmunkatársa, ő azt nem vállalta. Javaslatára az Üzenetnek végül nem voltak a kiemelt munkatársai. Ekkor határozták el folyóirat a novellapályázatát. Az nem hozta meg a várt sikert. Az Üzenet első számban nem volt írása, a következőben kezdték folytatásokban közölni a Rigófészek kisregényét. 1979-ig minden évben egyéb írásai mellett novellákat is publikált a lapban. Utolsó regényei: az Iketánia, Módosulások és a Gogoland egy hosszabb részlete is az Üzenetben volt először olvasható. Nehezebb számszerűsíteni kritikáit, esszéit. A folyóirat valamennyi emlékszámába küldött tanulmányt. 80. születésnapjára külön számot készített tiszteletére. Ennek az impresszumában volt olvasható: elhunyt Fehér Ferenc. S attól kezdve alaposan felfordult errefelé a világ. A folyóiratot természetesen érintette az ország válsága. Egy évig a megjelenése is szünetelt. Amikor újraindult, ismét publikált benne Herceg novellát, regényt, kritikái. Folytatta naplójegyzeteit, a Kitekintőt, ezek nélkül tizenöt évig nem jelenhetet meg egy szám sem 171 folytatás van az Üzenetben, halála után még nyolc számban. Az esszéket maga adta át szerkesztőnek, az ő akaratából jelentek meg ott. Az utolsó jegyzetei voltak ezek, melyeket az ő szándéka szerint publikáltak. A folyóiratban negyvennél több írás foglakozott munkásságával, 1971-től valamennyi könyvéről írtak recenziót. Némelyikről kettőt is, a kritikai rovat szerkesztőjének volt az a koncepciója, nem árt, ha bizonyos műveket több szempontból is bemutatnak az olvasóknak. Halálig tíz számban közöltek róla fényképet, rajzot. Herceg János utolsó írásai az Üzenetben jelentek meg, emiatt az Életjel, s ha lenne Üzenet, az sem kerülhetné meg a 100. évfordulót. Emlékszámot folyóirat készíthet, emlékkönyvet az írótársaknak kell készíteni. Amikor szóba került 100. évforduló, akkor jutott eszünkbe a kopernikuszi fordulat, mi lenne, ha erre az alkalomra az első nyomtatott novellás kötetét hasonmásban a Viharbant adnánk az olvasók kezében. Ezt a novelláskötetét nem csupán azért emlegetik, mert az első, hanem leginkább, azért mert a legjobban megszerkesztett kötetinek egyike. Az előszót Szenteleky Kornél írta hozzá, az egykori kritikák, mind az elismerés hangján szóltak. A későbbi összefoglalók fenntartás nélkül fogadták az 1933-ben Zomborban megjelent könyvecskét. A Viharban a vajdasági magyar könyvkiadásnak egyik legszebb munkája: a formátuma, a tipográfiája, a papírja azt bizonyítja, hogy annak idején Zomborban nagy gonddal készítették el. A Viharban történetei a ma olvasói számára sem avíttak, ezért döntöttünk a hasonmás kiadás mellett, nem az Életjel Évkönyveiben megjelent írásokat válogattuk egybe. Toldi Évát, Herceg János monográfusát kértük meg arra, hogy olvassa újra a kötet novelláit, és utószavában igazítsa el az olvasókat, mit jelentenek azok a hercegi életműben.