Ami összeköt

Kenyérpusztító, madárlátta kenyér; olyan jó, hogy kenyérre lehetne kenni, kenyértörésre viszi a dolgot, nem kenyere az igazmondás; a császár kenyerét eszi; megette a kenyere javát, elveszti a kenyerét, kenyérkeresés, bár Móra Ferencet kijavította az unokája, hogy inkább kiflit keressen. Egy falat kenyér …úgy kell a boldogság, mint egy falat kenyér… * . Mindennapi kenyerünk embermilliók ajkán él. Kultúránkban a kenyér maga a mindenség; élet, halál, létezés. Több mint puszta szimbólum. Szeretem a kenyeret, szeretem a puha belét, a ropogós, piros héját. Szeretem a tapintását, az ízét, a hozzá tartozó emlékeimet, szeretem a kenyér szagát, szeretek pékség, kenyérgyár környékén járkálni. Azt a gyönyörű, magas, óriáskenyeret szeretem, aminek fél centis a héja, és az íze visszaröpít egy valaha volt világba. Nincstelenségben nőttünk föl, de kenyerünk mindig volt, az apám valahogy mindig előteremtette. Amikor kenyeret szegtünk, mindig keresztet vetettünk rá, ha leesett egy karaj, fölvettük, lefújtuk, megcsókoltuk. A kenyér lélek és megmaradás. Olvastam nemrég egy írást, aminek a címe: Jel a búzaszemen**, azóta azt is tudom, hogy tértől és időtől független összetartó erő is, mert a búza maga a kenyér. A mindenki által ismert, mégis titokzatos jelet nekem a nagymama mutatta meg. Ez a jel összeköti Zombort és Kishegyest és Szegedet és Pécset, a Cifrapalotát a nagycenki parkkal, egybefogja az egész Kárpát-medencét és bennünket, akik ezen a vérrel és verejtékkel megváltott, gyönyörű szép földön élünk. Sose felejtem el a friss, meleg lepényt, amit a péktől hozott az apám, nem felejtem el hangjának rezdülését, ahogy kora hajnalban az ágyam fölé hajolva mondja: egy falatot az én kedvemért! Háború után voltunk, feketelistás, megtorlástól terhes, félelem dúlta világban, az apám teremtette elő a mindennapit, a nagymama mondta a Miatyánkot. Újabb háború lett, újra osztani kezdték nyomorúságosra zsugorított kis világunkat, leomlottak a hidak, nem volt víz, nem volt áram, nem volt gáz, napok óta égett az olajfinomító, fekete, fojtogató füstje beterítette a várost. A panelvilág népe víz nélkül maradt, a vécék bűzlöttek, a konyhai lefolyók eldugultak, kimerült, rosszkedvű, politizáló emberek ácsorogtak, hogy sebtében összeszedett, kétliteres flakonokba vizet csorgassanak. Ahogy hosszabbodtak a sorok, úgy apadt a beszéd, a megnémult emberek otthon összekészítették a túlélőcsomagot, benne anyakönyvi kivonat és személyi, és közönyösen vártak. Már kenyér sem volt. Nem lehetett kapni, mert nem sütöttek, mert nem volt gáz, nem volt áram, nem volt víz… Bolyongtam az utcán, bolyongtak mások is; árgus szemmel lestük egymást, van-e a másiknál kenyér. Nem tudom, most már igazán nem tudom leírni… Az ember csak megy; nem, nem megy, inkább tévelyeg; elhagyatott, szomorú, és már nem lázadozik. Él, gondolkodik, nem akarja elfogadni azt, ami van, de elfogadja. Egyedül van. Teljesen egyedül, egyes egyedül egy földszintesre, útszélire silányult, ellenséges világban… a távolban, valahol fönn a magasban minduntalan föltámad egy fültépően vijjogó sziréna, mindenki fut, pedig nevetséges, mert nincs is hova. Nyugodt voltál, kiegyensúlyozott, kívánatos és határozott, mint mindig. Tökéletes smink, tökéletes haj, csupa energia, ura minden mozdulatodnak. Kicsit fölötte és kicsit kívüle annak, ami történik. Ellentéte mindennek, ami van, ami körülvesz… Te akkor, abban az ellenséges, fenekedő, fejvesztett világban nyíltan és őszintén, természetesen és feledhetetlenül nekem adtad a kenyeret, amit a hónod alatt szorongattál. A búza ősidők óta őrzi a jelet. A jelet, amelyet ismert a nagymama, ismert az apám, amelyet ismerünk mi mindannyian, akik megosztottuk és megosztjuk egymással a kenyeret még ma is, akár testi, akár szellemi értelemben. 2009. július 16. ______________ *József Attila: Amit szívedbe rejtesz **Németh István, Hét Nap