Igaz(ságtalan)ság fekete-fehérben

Barack Obama szerdán “ostobának” nevezte a Harvard Egyetem városának rendőrségét, amiért saját háza előtt letartóztatta Amerika legismertebb feketebőrű tudósát. Henry Louis Gates professzor kínai utazásáról hazatérőben nem tudta kinyitni a főbejárati zárat, ezért a – szintén fekete – gépkocsivezetővel benyomták a hátsó ajtót. A fehér többségű észak-bostoni kertvárosban egy véletlen szemtanú hívta a rendőrséget, és a helyszínre érkező fehérbőrű rendőr – némi túlfűtött szóváltás után – rendbontás vádjával letartóztatta a közismert esszéistát, az Egyesült Államok elnökének személyes barátját. Gates felháborodottan faji megkülönböztetésként értelmezte az epizódot és órákon belül megszer(v)ezte az afrikai-amerikai társadalom szolidaritását, amely jól bejáródott gépezetként működik a hasonló diszkriminációs ügyekben. Csakhogy az első feketebőrű államfő megválasztása után sokak számára idejétmúlt dolognak tűnik bőrszín alapú megkülönböztetésre panaszkodni. Ráadásul az “eljáró közeg”, James Crowley* őrmester éppen diszkrimináció-mentes eljárást oktat munkahelyén és soha nem tanúsított faji előítéletet. Továbbá egy feketebőrű kollégája jelenlétében bilincselte meg az otthonában történő igazoltatás ellen egyre hangosabban méltatlankodó, 59 éves, bottal járó háztulajdonost. Ennek ellenére a legendásan hidegvérű elnök idegeit is felborzolta az eset. Olyannyira, hogy hét eleji televíziós sajtóértekezletén mondta ki az “ostoba” (vagy akár írhatnánk idézőjel nélkül is) jelzőt. Obama tisztában van vele, hogy a bőrszín alapú rendőri diszkrimináció nagyon is valós jelenség. Az amerikai fekete férfiak kétharmada állítja, hogy életében legalább egyszer csak etnikai hovatartozása miatttartóztatta fela rendőr. (A fehérek közül csak9 százaléknak van ilyen tapasztalata.) Obama megjegyzését jelentős felhördülés követte. Egyesek szerint fölöslegesen avatkozott bele egy apró helyi ügybe. Mások szerint a Harvard-professzor értelmiségi arroganciája szította az egészet: Gates tkp. nem azért dühödött fel, mert feketeként bánt vele a rendőr, hanem mert elefántcsont-tornyos"értelmiségi"fölényében érezte magát megsértve. De arendőrök sem hagyták magukat: ellen-sajtóértekezleten utasították el az elnök vádját és sorolták a bizonyítékokat, hogy nem fajgyűlölők és nem lépték túl a hivatali felhatalmazás kereteit. Mindehhez tudni kell, hogy az amerikai rendőrnek sokkal keményebb környezetben kell cselekednie az utcán, mint európai kollégájának,ugyanakkor sokkal kevésbé hajlamos a türelmes vitára, sokkal fürgébben nyúl a bilincshez meg a pisztolyhoz. A közvita olyan méreteket öltött, hogy Obama jobbnak látta még egyszer közbelépni. Szerencsétlen kijelentése következményeinekmérséklése végett két napon belül felhívta a rendőrt és elbeszélgetett vele. Majd meglepetésszerűen kiállt a sajtó elé, és megmagyarázta, hogy nem állt szándékában senkit sem megsérteni, sőt valószínűleg “sokkal jobban kalibrálhatta volna szavait”. Megállapította, hogy az ügyet “két jó ember között” másként kellett volna megoldani, és meg is hívta mindkét felet “egy sörre” a Fehér Házba. Elismerte, hogy saját megjegyzése sem járult hozzá az Amerikát továbbra is érzékenyen érintő jelenség tisztázásához. Leszögezte: “tanulságos pillanat” ez mindenki számára. Miért szentelünk ennek, a bácskai magyarság szempontjából mégiscsak mellékes, jelenségnek ekkora teret!? Mert éppen mi, bácskai magyarok érezzük legjobban a hátrányos megkülönböztetést: ha nem is a bőrünk színe alapján,de annál inkább,ha gyerekeink kinyitják a szájukat és rossz helyen, rossz időben anyanyelvükön szólalnak meg. Magyarul, ami ugyanitt húsz évvel ezelőtt egy háromszor ekkora országban hivatalos nyelv volt. Sőt, a maga módján és területén most is az. Az itteni államfő – és mások is, de most róla van szó – tanulhatna Obama reflexeiből: ami a kisebbségi ember számára vérlázító, azzal foglalkozni kell. És ha elrontjuk, minél előbb ki kell igazítani. Mi lenne, mondjuk, ha Boris Tadić kiállna a szerb televíziók kamerája elé, és – a Koszovóért folytatott szélmalomharc mellett – arról is államfői súllyal és méltósággal beszélne, hogy: 1. Elfogadhatatlan, hogy országában megverjenek valakit, aki “más nyelven” szólal meg; és 2., Elfogadhatatlan, hogy a rendőrség az áldozatot gyanúsítsa, miközben az elkövetőket futni hagyja. Ha csak Tadić saját "nemzetállami" érdekeit nézzük, akkor is hasznos lehetne számára egy ilyen kiállás, mert a koszovói szerbek védelme és a volt országrész elvesztése miatti méltatlankodás is hitelesebbnek tűnne a világ szemében. Punktum.