Fesztiválmustra

Kérlek, a kedvemért tipegj el a Bob Marley-koncertfilmre a Még élünk sátorba! Óbégasd önfeledten Bob bácsival, hogy One love, one heart, hogy aztán a Let’s get togethernél ne legyen föltűnő, ahogy könnyek közepette elengeded a tegnap esti kalandodat. Egy vidáman pirosló alma társaságában ez gyógyszer minden nyavalyára. Miután lelkiekben így megtisztultál, zarándokolj el a Chill out kuckóba, ahol egy zöld teával fizikai értelemben is megtisztíthatod magad. Persze ha úgy érzed, nem a tea, csakis egy pohár tej nyugtatna meg, mint akkor, amikor gyerekkorodban elhasaltál az árokparton, azt is kaphatsz itt. Közben megismerkedsz egy jámbor rasztafejjel, aki meghív vízipipázni, és akivel addig-addig cseréltek eszmét az élet valódi, mások által felfoghatatlan értelméről, míg hirtelen felindulásból csapot-pipát otthagyva beviharzol a Kreatív Műhelybe, és követeled, hogy haladéktalanul rasztázzák be az egész loboncodat. Mire elkészül az első tincs, eszedbe jut anyukád almás pitéje, meg hogy hogyan vélekedik a rasztás huligánokról (mármint az anyukád, nem a pite), és végül is az almás pite iránt érzett sokéves kötődésed erősebbnek bizonyul a lelki békéd meglelésénél, amit a rasztától reméltél. Visszamész a Chill outba a lelkipásztorodhoz, hogy meggyónj neki, mire ő komolyan közli veled, hogy nem tud róla, hogy almás pitét árulnának a Játékokon, de próbálkozz meg a kürtöSKAláccsal, az is nagyon finom, és azért jobban érzi az életet, mint a pite. Így hát miután megebédeltél, veszel egy fincsi fahéjas kalácsot, és titokban elsétálsz a Kölyök-Tanyára megnézni a Grimm-busz kettőkor kezdődő előadását. Annyira beleéled magad, hogy észre sem veszed, hogy a melletted ülő dagi kissrác lenyúlta a kezedből a kürtőskalácsodat. Bosszút esküszöl, és egy határozott felkiáltással („Add vissza, ez az enyém!”) kikapod a kezéből a kalácsot. A gyerek persze bömbölni kezd, de téged nem hat meg: kiöltöd a nyelved és vihorászva eliszkolsz. A hatkor órakor kezdődő nagyszínpadosMester Tamás-koncertig még megmártózhatsz a Tiszában, de csak addig, mert ezzel a popos beütésű rockmuzsikával kezdetét veszi az utolsó este. Nem mondom, hogy tombolni fogsz rá, de aláfestésnek az esti lángosodhoz igenis kellemes. Pont vacsiidőben van, hiszen a nyolckor színpadra lépő Nevergreenig éppen végzel az emésztéssel. És innentől az lesz a legjobb, ha két-, nem is, háromfelé szakadsz. Éned No.1 eszeveszett oroszlánüvöltéssel veti be magát az első sorba, hogy aztán vad dzsungelharcot vívhasson a többi oroszlánnal és tigrissel és orangutánnal. Aztán egy szívdöglesztő antilop pillarebegtetése úgy elszédíti, hogy hasra esik, de nem zavartatja magát, a porból és a körülötte/rajta ugráló bakancsok erdejében tovább bömböli keservesen, hogy A szerelem magányos templomában... Mindeközben Éned No.2 valami igazán finom és elemi mulatságra vágyik, ezért ellátogat a Népzenei sátorba, ahol a Juhász zenekar már javában húzza a talpalávalót. Éned No.2 egy darabig félszegen ücsörög egy félreeső padon, és némán csodálja a pörgő szoknyák és csattogó csizmák erdejét, behunyt szemmel adja át magát a hegedű énekének, és titkon átkozza magát, amiért pöttömkorában ellógott a hegedűórákról. Merengéséből egy hívogatóan mosolygó barackpálinka ébreszti föl, és néhány pillanat múlva már kurjongat ő is, ahogy kell. Éned No.3 a Dance Arena felé veszi az irányt. Itt a Magyarhonból érkező Kincses and Vasovski AKA Frisco Kids szolgáltatja a muzsikát, és Éned No.3 szerencsére nagyon jól is érzi magát itt. Még az sem szegi kedvét, hogy magára löttyintette a borát egy tripla piruett közben. Éned No.1 a Nevergreen után hangosan lihegve vonszolja át magát a Kisszínpadhoz, „Hátha van valami”, hát van, a Honeybeast, dögös kis popos-rockos zene, Éned No.1 elégedetten konstatálja, hogy ez tökéletes muzsika söriváshoz. Éned No.2 elégedetten pördül ki a Népzenei sátorból és a Nagyszínpadhoz siet, hogy az Aurora előtt még leöblíthesse a pálinkát egy kis fehérborral. Miután felhörpintette az italt, beleveti magát a tömegbe, és „Na ezt nézzétek, potyókáim!” felkiáltással bemutatja a Népzenei sátorban tanultakat. Szerencsére mindezt Éned No.3 nem látja, mivel már az Underground Arenában nyomja három nyomulós vörössel. Nem érdekli őt a másik énje egy csöppet sem, hiszen iiiiimádja Palotait, és őőőőőőőrületesen pörög! Úgy hajnali három körül „összeszedődsz” és bebújsz a sátradba. Fejedre húzod a párnaként szolgáló cipzáras polárpulcsit és fojtott hangon kántálod: „Nincs vége, nincs vége...” Pedig de, vége van. Jó, hogy itt voltál. Talán táncolt is valamelyik éned valamelyik énemmel a fesztivál folyamán. Talán meg is szerették egymást. Talán verekedtek, nem tudom. Talán együtt álltak sorban fogat mosni, talán együtt nyúltak el álmosan-édesen a fűben a délutáni napsütésben, talán elsuttogták egymásnak a titkaikat a fülledt sátorban... Ez volt hát a tizedik. Talán sikerül kiheverned jövő ilyenkorra. Mert ugye akkor is itt leszel?!