Ádozataink ( 1.)

Harmadik csoportnak lehet tekinteni azokat a délvidéki magyarokat, akik 1944 őszén és az 1945-ös év első felében, félve az új szerb hatalmi szervek vagy önhatalmú csoportok és egyének bosszúállásától, Magyarországon maradtak, vagy oda menekültek. Habár ők életben maradtak, velük szintén csökkent a délvidéki magyarság II. világháború utáni életereje és összlétszáma. Ilyen szempontokból kiindulva állt össze három szomszédos dél-bácskai, illetve Sajkás vidéki falu, Káty, Tiszakálmánfalva (Budiszava) és Kabol magyar közössége II. világháborús áldozatainak listája, jórészt Gulyás Károly római katolikus plébános feljegyzései alapján. E három magyar közösség sorsa és élete Tiszakálmánfalva megalapítása (1884) óta hasonló és szorosan összefügg, sok esetben közeli rokoni kapcsolatok fűzik őket egymáshoz. Beékelődve a Sajkás vidéki többségi szerb lakossága közé alapjában véve kisebbségek voltak az Osztrák–Magyar Monarchia idejében is. Az 1941. október 10-ei népszámlálási adatok szerint Tiszakálmánfalván 1086, Kátyon 385 és Kabolon 386 (Alsókabolon 214 és Felsőkabolon 172) magyar élt, összesen a három faluban 1857. A szerbek száma 1941-ben 8696, a németek száma 2024. Gazdasági szempontból a magyarok alárendelt helyzetben voltak a jómódú szerb és német lakossághoz viszonyítva. Tekintettel az ilyen számarányokra a politikai szempontból régebben is „huzatos” Sajkás vidéken, az 1942-es januári zsablyai, csúrogi és újvidéki razzia után, a magyarok körében felvetődött a kérdés, mi lesz velük, ha fordul a kocka. Az 1941–1944 közötti magyar uralom alatt a magyar lakosság egyik faluban sem kezdeményezett semmilyen megtorlást a velük élő szerbek ellen. Ismeretes Dunafalvi Lajos csendőrőrmester mélységesen emberi magatartása, amellyel Molnár Andor bíróval együtt megakadályozták, hogy a Sajkás vidéki és az újvidéki razzia idején vagy kétszáz kaboli szerbet ártatlanul kivégezzen a magyar katonaság büntetőszázada. Az akkori politikai helyzetet és körülményeket figyelembe véve csodálatra méltó cselekedetről van szó, amelyről jó néhányan írtak, írtunk, először Brzić Boško kaboli születésű, Tiszakálmánfalván élő tanár, Kalapis Zoltán író, majd Aleksandar Davić és Tóth László a film eszközeivel, jómagam a VMSZ Körképben, abból az alkalomból, hogy Újvidék város képviselő-testületének illetékes bizottsága utcát nevezett el Dunafalviról Kabolon, legrészletesebben pedig Matuska Márton írt róla (Magyar Szó 2009. január 31.). Tiszakálmánfalva magyar–német összetételű vezetősége és lakossága sem 1941 áprilisában, sem utána nem kezdeményezett, nem javasolt semmilyen szerbellenes intézkedést, hiszen akkor a faluban mindössze 12 szerb polgár élt, akik a régi Jugoszláviában is beilleszkedtek a falu életébe. Néhány egyént, akik főleg csendőrök voltak, a rögtönítélő népbíróság vagy a katonai bíróság, mint háborús bűnösöket halálra ítélt, de védekezési lehetőség nélkül, ami kétségbe vonja bűnösségük mértékét és súlyosságát. A kátyi 1941-ben 385 lelket számláló magyar közösség részéről szintén nem volt semmilyen követelés a 3173 szerb polgár elleni megtorló intézkedés foganatosítására. A három Sajkás vidéki magyar közösség fő bűne a nemzeti hovatartozás, a másság. Egy bizonyos számú ember részt vállalt a magyar hatósági szervek munkájában, helyben vagy a környező, túlnyomórészt szerb falvakban. Ha valaki becsületesen, emberségesen, a hatalommal való visszaélés nélkül végzi munkáját, nem lehet bűn, ha csak a bűn fogalmát az egyének nem értelmezik úgy, ahogy az nekik az adott pillanatban megfelel. Ha valaki bűnös, az viszont bűnhődjék, de ez vonatkozzék mindenkor mindenkire. A három kis magyar közösség 1941/42-es viszonyulását a velük élő szerb közösségek nem viszonozták 1944 őszén. Káty, Tiszakálmánfalva és Kabol II. világháborús áldozatai név szerinti listájának összeállítását nagymértékben Gulyás Károly tiszakálmánfalvi római katolikus plébános feljegyzései segítették elő, aki a válságos időkben mindhárom falu katolikusainak lelki atyja, támasza és vigasztalója volt. Több nyelvet beszélő, nagy tudású ember lévén igyekezett összeállítani a II. világháború áldozatainak, különböző csoportjainak a névsorát mindhárom faluban. Nem lehet megállapítani, hogy a megsárgult lapokon mikor kezdte összeállítani a névsorokat, mert egyetlen listára sem írta rá a dátumot. Az biztos, hogy közvetlenül a tragikus események lejátszódása után kezdte följegyezni az adatokat, de hogy ezt éveken át végezte, az bizonyítja, hogy a fő listákon kívül, amikor a hívekkel való beszélgetések alapján új adatok birtokába jutott, azokat a keze ügyébe akadt papírdarabkákra jegyezte fel. Jó néhány ilyen papírdarabkára bukkantam, amikor arra készültem, hogy megírjam a tiszakálmánfalvi római katolikus egyházközösség és a 100 évvel ezelőtt épült templom történetét, és helyben megtalálható dokumentumok után kutattam. Az egyházközösségi irattartó legalsó sarkából emelt ki Erhard Róbert, mostani tiszakálmánfalvi római katolikus plébános négy régi füzetet a született, az elhalálozott és a házasságot kötött személyek neveivel 1890 és 1960 között. Ezekre a füzetekbe rakta be Gulyás Károly plébános úr értékes jegyzeteit, amelyek nélkül jó néhány név feledésbe merült volna. Személyes bátorsága, az akkori évekbeli jegyzetelése minden lehetséges kockázatának vállalása előtt csak tisztelegni lehet. Őt magát jó néhányszor hívatták a községházára, vallatták, nyomást gyakoroltak rá, talán csak a véletlennek köszönhető, hogy élve maradt. Annál is inkább, mert a templomkertben állt az 1941-ben felállított magyar országzászlóra emlékeztető szobor az I. világháborúban elesett tiszakálmánfalvi magyarok neveivel. A falu „felszabadítói” 1944 októberében megfeledkeztek a szoborról, egészen a boszniai telepesek jöveteléig 1946-ban. Ők felrobbantották a szobrot Novak Ignjatović-Bimbó szervezésében, de nem végeztek alapos munkát, a szobor talapzatára írt szöveg megmaradt. Mucsi József, a Magyar Szó újságírója 1953-ban kiment a terepre, Budiszavát választotta vizsgálódásának tárgyává, amelynek központi alakja Gulyás Károly, a mindenféle negatív jelzővel illetett r. k. plébános. A fiatal Mucsi József észrevette a templomkertben lévő szobormaradványt, és miután megtekintette, így írt az irredenta szobortalapzatról: „Úgy gondoltam, valamiféle egyházi szobor. Odaérve azonban mély csalódásban részesültem. A fasiszta idők országzászló talapzata az. A fasiszta címer ugyan már lekerült róla, de más dolgokat találtam rajta, úgy hiszem, egyedülállóakat, nem csak Vajdaságban, hanem hazánkban. A talapzat homlokzatán nagy aranybetűkkel ez áll „Tiszakálmánfalva visszatért...”, másfelől pedig, „Ezen országzászlót a két évtizedes rabságból rajongó szeretetteljes gyermekei hűséggel adományozták...” Tény az, hogy a szobor, illetve a talapzat öt méterrel fekszik a templom bejáratától, viszont Gulyás Károly plébános azt hangoztatja, hogy ő nem politizál, és hogy „nem látta a feliratot”. Tény azonban az, hogy minden nap látja ezt a feliratot, s hogy tudván tudja, mit jelent, hogy mi után sóhajtozik ez a talapzat: hogy az irredentizmust szítja. Az „irredenta” szobortalapzat leleplezése 1953-ban nem kis gondot okozott Gulyás Károlynak. Újból vallatták a belügyesek, de ő állhatatosan kitartott, hogy mindig csak a munkájával törődött. Szerencséjére nem akadt a belügyesek kezébe a fénykép a szobor ünnepélyes felavatásáról, amelynek központi alakja Gulyás Károly. Fontos adatokkal, néhány új névvel és kiegészítésekkel szolgáltak kátyi, tiszakálmánfalvi és kaboli adatközlőim, akiknek köszönve Gulyás Károly plébános egyes hiányos feljegyzéseit is hitelesebben tudom tolmácsolni és kibővíteni. A kátyi magyarok sorsáról az 1944-es vérzivataros őszön és 1945 első felében nagyon kevés adat jelent meg. Csak röviden a kátyi magyarokról. A II. világháború alatt és után több mint 40 gyermek az általános iskola első négy osztályában még magyar nyelven tanult. Jól működött a Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület Gregus István hosszú évekig tartó vezetésével. Ritkán irányult rájuk a vajdasági magyar közvélemény figyelme, a szórványban élő kis közösség a lehetőségekhez mérten megszervezte saját művelődési életét. Mint ifjúsági vezető 1966 májusában elmentem egy vasárnap esti, rendszeresen a Bogdán-féle magánvendéglőben szervezett magyar táncmulatságra, és akkor hallottam Gregus Istvántól, hogy amikor a partizánok bejöttek, „akkor minden volt, csak jó nem”. Amikor 2002-től 2004-ig az újvidéki CMH iroda vezetőjeként szerveztem a magyar igazolványok igénylését Dél-Bácskában és Szerémségben, éreztem, hogy az emberek büszkébbek lettek magyar mivoltukra. Sok településen sok emberrel beszélgettem, jó néhányan elmondták sérelmeiket, első helyen legtöbbször az 1944/45-ös eseményeket emlegették. Így volt ez Kátyon is. Ketten nyolc kátyi magyar nevét említették, de részletesebb adatok nélkül. Őszintén szólva nem figyeltem eléggé rájuk. Ezért hatottak reám a döbbenet erejével Gulyás Károly plébános feljegyzései és az újabb húsz név, amelyek alapján kiderül, hogy az akkoriban 385 lelket számláló magyar közösség tagjaiból 15-öt elhurcoltak és kivégeztek a partizánok, 13-an hősi halált haltak, vagy eltűntek a magyar hadseregben, vagy a partizánoknál, négy család tíz taggal pedig Magyarországra menekült. Tehát a kátyi magyarok tíz százaléka életét vesztette, jobbik esetben elmenekült. (Folytatjuk)Gulyás Károly plébános, a három Sajkás vidéki falu magyar közösségeinek lelki atyja, támasza, vigasztalója, az utókor számára az áldozatok neveinek megőrzője A felrobbantott magyar országzászlóra hasonlító I. világháborús emlékmű és Tiszakálmánfalva vezető emberei. A szobor középső részénél áll Gulyás Károly plébános, tőle jobbra és balra az első sorban dr. Gyimesi János jegyző és Róka István bíró