Nem feltétlenül a jelen előtt kell most nekünk meghajolni. Ahogy a Magna Cum Laude sem hiszem, hogy arra a legbüszkébb, hogy most hol tart, hanem talán inkább arra, hogy honnan indult és hogyan jutott ide. Ahogy éneklik is a legismertebb számukban, a Vidéki sanzon címűben: „Ne felejtsd el, hogy honnan jöttél…” Az énekes Mező Misi, akit közületek, közülünk sokan szerda este tombolva ünnepelt (pláne amikor a védőkordont átugorva lejött a tánctérre), néhány évvel ezelőtt még tudjátok, mit csinált? Csavarhúzónyeleket esztergált. A banda másik tagja meg egy pszichiátrián dolgozott, szó szerint őrjítő körülmények között. Sokszor még éheztek is, hogy eljuthassanak egy rosszul fizető koncertjükre, fel tudjanak venni néhány dalt.
Ugyanígy a Játékok is végigjárta a maga golgotáját. 2000. augusztus 25-én, születésének napján a rendőrséggel gyűlt meg a baja, kis híján bezárták a rendezvényt és hazazavartak mindenkit a Népkertből. A második Játékokon aztán még szörnyűbb dolog történt, egy 20 éves fesztiválozó életét vesztette vonatbalesetben az Ifi utolsó éjszakáján. A következő években aztán verekedések, lopások nehezítették meg az életünket. A zentai városlakók közül sokan voltak, akik meg akarták szüntetni a fesztivált, mert az idősebb korosztályt zavarta a hangoskodásunk. Azután az eső is megtett mindent, hogy ne jöhessünk itt össze erre a pár napra. Nem tudom, emlékeztek-e még, hogy például a hatodik Játékokon mennyi sarat (csúnyább szót is mondhatnék) megettünk az eső miatt…
Szinte minden évben elterjedt, hogy ez volt utolsó, vége van, nincs tovább, kampec. De magna cum laude (ami olyasmit jelent, hogy legnagyobb dicséret) a szervezőknek, végül a résztvevők támogatásával mindig fel tudtak állni a padlóról. Ennek emlékére ajánlom most a „szmokingot”. Hogy legyen erőnk nemcsak a folytatáshoz, de a további fejlődéshez is. A korábban meglévő és most sajnos hiányzó jó dolgok visszahozásához és a még ki nem talált jó dolgok megálmodásához, na meg a rossz dolgok kiküszöböléséhez.
Már amennyiben ti is úgy gondoljátok, hogy jó lenne ezt egy életen – de legalábbis a fiatalságunkon át – játszani…
Jó cikk Ervin, csak így tovább