„Megtanultam: szűrni kell”

Annak idején évfolyamtársak voltunk az újvidéki Magyar Tanszéken. Egyszer csak, meglepve mindannyiunkat, ott hagytad ezt a nemes intézményt, és elmentél felvételizni a színművészeti akadémiára. Előtte láttunk az Újvidéki Színház diákszínpadának előadásában is, így adódik a kérdés: a színház iránti érdeklődésed ott kezdődött-e avagy már korábban is foglalkoztatott a színészlét?

– Az az igazság, hogy gyerekkori álmom is az volt, hogy majd egyszer színész leszek, de el nem tudtam képzelni, hogy az valójában hogy nézne ki, meg hogy mi mindent kell elkövetni ahhoz, hogy az ember azzá váljon. Csak azt tudtam elképzelni, hogy milyen jó lehet, hogy ott állsz a kamerák előtt, teszed a dolgod. Tehát a film volt az, ami csigázta az érdeklődésem. Aztán ez valahogy elmúlt, és akkor jelentkezett újra, amikor másodéves tanszékesként megláttam egy hirdetményt a könyvtárunk előtt, hogy pincért keresnek a művészklubba. Nekem egy kis plusz pénz jól jött az egyetem mellett, és pontosan aznap kezdtem el dolgozni, amikor a Judit bemutatója volt, ami után nagy buli kerekedett, és megszületett bennem a gondolat, hogy én ezt szeretném csinálni, ha ilyen jó a társaság, hogy csak élvezet lenne itt dolgozni. Puskás Zoltán épp akkor tervezett készíteni egy darabot a diákszínpadon, és megkérdezte, hogy részt vennék-e benne. Mondtam, hogy szívesen, így láttunk hozzá a Biberachhoz, ami a Bánk bán egy parafrázisa, opera egy felvonásban volt. Ez egyenes úton vezetett oda, hogy azon a nyáron elmenjek a Tanyaszínházba is, a Windsori víg nőkbe, és akkor már nem volt kérdéses, hogy a felvételin is ott leszek. Abban az évben kivételesen szeptemberben volt a felvételi, én pedig bekerültem Hernyák György osztályába. Bennünket az a szerencse ért, hogy két asszisztens is foglalkozott velünk 3 éven keresztül, Mezei Zoltán és Pálfi Ervin személyében, akiktől nagyon sokat tanulhattunk.

Hernyák harmadéven olyanokat mondott, hogy eljön majd az az idő, amikor a diák megöli magában a tanárt, ami ebben az időben be is következett nálunk, nagyon rossz viszonyban voltunk vele. Csak most jövök rá, ennyi idő után, hogy mennyire jó is volt, hogy gyakran magunkra hagyott bennünket, és amikor megnézte, amit összehoztunk, csak annyit mondott, hogy rossz. Ettől megedződtünk, és nem érne meglepetésként, bármilyen rendezővel is kellene dolgoznunk.

Menjünk vissza kicsit az időben. Azt mondtad, hogy kiskorodtól a film érdekelt. Ez az érdeklődés Újvidéken fordult a színház felé?

– Igen. Az első előadás, amit ott láttam, a Pisti a vérzivatarban volt, ahova emlékeim szerint ti csaltatok el Orovec Krisztával, és én meg akartam szakadni azon az előadáson a röhögéstől, és úgy gondoltam, hogy a színház egy hihetetlen buli. Akkor indult az egész fellángolás, majd jött a Pác meg a többi, általam látott produkció.

Később az akadémián az ott végzendő munka, hogy lefoglalja az egész napod, előadásokra jársz, hogy tanulj belőlük, mennyit vett ki belőletek, és mennyit adott?

– Amikor elmész akadémiára, azt mondják neked, hogy ami eddig voltál életedben, azt ne feledd, de tedd félre, légy olyan nyersanyag, ami idomul a feladatokhoz, légy egy massza, amit úgy alakítanak, ahogy akarnak, és éppen ez a képlékenység árulja el, hogy mennyire vagy alkalmas erre a pályára. Minél nehezebben vetkezed le ezeket a gátakat, annál nehezebb lesz a dolgod. Engem valamikor az első év vége táján törtek meg, és onnan kezdve sokkal jobban haladtam.

Az akadémia legfontosabb hozományát, azt, amit esszenciálisan megtanultam ott, egy mondatba össze tudom sűríteni: szűrni kell! Ez egy olyan mondat, ami az élet minden területére vonatkozik.

Aztán, még be sem fejeztétek az akadémiát, amikor...

– Harmadév után, amikor kint voltunk a Tanyaszínházban, jött egy telefonhívás, és egészen más irányba ment el az életünk. Nem mondhatom, hogy odáig teljes kilátástalan leselkedett volna ránk, de nem volt túl sok lehetőség a láthatáron. Ekkor jelentkezett Urbán András, és mondta, hogy szeretne velünk beszélni, mivel szeptembertől társulattagokként számítana ránk.

Mit szóltál te ehhez? Ismerted Andrást és munkáját előtte?

– A Gyerekek és katonák amatőr verzióját láttam, ami eszméletlenül jó volt, rendkívüli hatással volt rám, valamint láttam a Godot-ra várva című előadást. Mindkettő nagyon tetszett, valami zsigerből jövő, ösztönszerűleg létrehozott dolog született. Így amikor András megkérdezte, hogy mennénk-e a társulathoz, én gondolkozás nélkül vágtam rá, hogy igen, igen. És akkor előbb a Makrancos Katát, majd a Tangót készítettük, és csak utána, harmadikként az igazi urbános, zsigeri előadást, a Brecht – The Hardcore Machine-t Berlinben. De érted, hogy egy negyedéves akadémista elmondhatja magáról, hogy megy Berlinbe, az eszméletlen élmény.

Térjünk akkor vissza megint kicsit az időben. Azt tapasztaltam, hogy ha az akadémián az évfolyam tagjai nem tudnak együtt dolgozni, együtt élni, egymás hegyén-hátán létezni, akkor nem működik rendesen semmi. Ti viszont négyen továbbra is együtt vagytok. Mennyivel más ez a fajta együttlét, mint az akadémiai évek során?

– Az van, hogy amikor benne vagyunk egy próbafolyamatban, csináljuk, csináljuk, és mindamellett, hogy nagyon jó dolgok születnek, és megszeretjük, amin dolgozunk, a végére azért valahogy belefáradunk egymásba. De aztán, mondjuk, egy hétig nem látjuk egymást, és – bevallom őszintén – nekem elkezdenek hiányozni. Természetes dolog az, hogy ha valakikkel ennyit együtt vagy, össze vagy zárva, előbb-utóbb belefáradsz, de az a szerencsés helyzet áll fenn, hogy elmúlik néhány nap, és érzem, hogy újra tudnék velük ténykedni.

Miben más egy kőszínházban dolgozni, mint egy Tanyaszínházban és mint egy akadémián?

– A Tanyaszínház rutinszerzés céljából nagyon jó, mert ott közel 30 napon keresztül szinte minden este játszol és színpadra lépsz közönség előtt más-más közönség előtt. Nagyon jó, mert megtanulod levetkezni az előadások előtti idegeskedést, de viszont ott nagyobb gesztusok, erősebb hang, kifejezőbb mozdulatok vannak, amik a kőszínházakban hitelüket vesztenék. Ami pedig a Kosztolányi színházat különbözteti meg a többi kőszínháztól, az tapasztalataim szerint az, hogy sokkal több műhelymunka van az előadások mögött, gyakran még szöveg nélkül is hosszan tanulmányozzuk a témát.

Melyik volt eddigi pályád során az a munka, amit legszívesebben csináltál?

– Egyértelműen a Turbo Paradiso, és azért, mert a színház akkor jó – és ezt nem én mondtam, találtam ki –, ha valami ellenében megy, de úgy érzem, hogy ez az az előadás, amelyik leginkább idevágó, a legjobban eltalálja, hogy mik itt a problémák. Személyesen engem is ez a tematika, a délszláv háborúkból ránk maradt feszültségek, szorongások, félelmek foglalkoztatnak. Már csak azért is, mert az én legnagyobb problémám az életben folyamatosan a meghozott és a meg nem hozott döntések miatti szorongás.

A közönség mit ad a színháznak? Miért más az az előadás, amit egyik nap még üres teremben, esetleg néhány fős szakmai közeg előtt próbálsz, másnap pedig már a nagyérdemű előtt bemutatsz?

– A legfontosabb, hogy azt az energiát, amit mi kiviszünk a színpadra és ott operálunk vele, milyen mennyiségben kapjuk vissza lüktetésként a közönségtől. Ezt csak akkor érezheted, ha ott vagy, nem lehet elmagyarázni igazán. Ha úgy érzed, hogy nincs visszacsatolás, akkor az valamiféle elbizonytalanodást hozhat magával, hogy nem jó, amit csinálsz.

Mikor érezted magad legjobban a színpadon?

– A Tanyaszínház Kir Januli című előadásában ördögöt játszottam, úgy éreztem, hogy azt csinálhatok, amit akarok, mivel nálam az őrület a színház egyik domináns eleme – és ha nem lenne színház, könnyen megeshet, hogy én egy neurotikusan zaklatott egyén lennék (nevet) –, ahol kiélhetem a negatív oldalaim is.

Tehát szereted a színházat, szereted, amit csinálsz?

– Igen, és az a legdurvább, hogy ha belegondolok, hogy ha nem lenne színház, tudnék-e még olyan dolgot csinálni, amit ennyire szeretek, és aminek minden pillanatára azt mondom, hogy megéri. Ha fel kellene hagynom valami miatt a színházzal, azt hiszem, hogy apámmal méhészkednék, annak is van valamiféle gyönyörűsége. De mindenesetre mindig megnyugtat az a tudat, hogy van egy küldetésem, hogy a fennmaradásunkért dolgozok, tovább éltetem ezt a nyelvet.

Az előző kérdésnek van egy másik vetülete is: milyen színházat szeretsz?

– A Kosztolányi Dezső Színházat, nálunk végül is mindenből van szinte minden előadásunkban, zenés és mozgásszínház, komédia és tragédia stb., tehát bennem nincs semmi hiányérzet.

Ha most kapnál egy telefonhívást, hogy azonnal menj be a színházba, és készíts egy előadást, mi lenne az?

– Van egy zenekar, a Nine Inch Nails, akik készítettek egy Lefelé vezető spirál című albumot, ami arról szól, hogy egy ember szisztematikusan eldobja magától a kapcsolatokat, és a drogon, az alkoholon keresztül eljut egy olyan pontra, ahol maga van, mindentől elszigetelve, de megtalálja a lelki békéjét. Ezt a 14 zeneszámot – mindegyik szövege rendkívül sokatmondó – tartalmazó albumot meghallgatva a többiekkel közösen eldöntenénk, kitalálnánk, hogy mit tudnánk kigyúrni, mert azt, hogy én rendezzek, nehezen tudom elképzelni.

Beszélgetésünk végeztével Árpád vállára dobta batyuját, mosolyogva indult a napos délelőttbe, miközben örömmel nyugtáztam, hogy azok az évek alatt, amikor kevesebbet találkoztunk, talán még előnyére is változott, a színpad nem vette el józan ítélőképességét, fanyar, igencsak szokatlan, de rendkívül eredeti humorát.