Kálvin János és az ökumenizmus katolikus szemmel

Sajnos a bűnbánó, reformokat ígérő pápai szavakat senki nem hallotta meg és nem követték. A katolikus egyház minden hibája ellenére a reformátorok kezdetben nem akartak egyházszakadást. A reformáció nem újítás, hanem megújítás. Valami régen jónak, ami deformálódott, a visszaállítása, re-formációja. Ezt sürgette VI.Hadrián pápa is. A történelmi események azonban úgy alakultak, hogy az egyházszakadás mégis bekövetkezett, mint már korábban említettem, mindkét fél hibájából és egymás meg nem hallgatásának következményeként. Az azóta eltelt évszázadok során mind a protestáns, mind a katolikus hívőket érték üldöztetések, megaláztatások, sértések stb. Szerencsére a felvilágosult hívek megértették XXIII. János és a II. vatikáni zsinat újításait és megindult a párbeszéd a felekezetek között. Saját tapasztalatomból is tudom, hogy a berögződött szokásokat, az örökölt gondolkodásmódot, öreganyáink mondásait nehéz levetkőzni. Dolgozatom elején már említettem, hogy kevés katolikus törekszik arra, hogy megismerje a protestáns egyházakat vagy a reformátorokat és tanításaikat. Így van ez a református és evangélikus híveknél is. Kevesen ismerik a katolikus tanítást és még kevesebben a II. vatikáni zsinatot. Hiszem és vallom, hogy a katolikusoknak mint „többségnek” toleránsnak kell lenniük a „kisebbségi” protestánsokkal szemben. A katolikus teológiák már tanítják, minden torzítás nélkül, a reformátorok teológiáját, az egyházaik felépítését, szokásaikat. Kihangsúlyozzák, hogy nem megtűrni kell a más vallásút, hanem megismerni, megérteni és elfogadni. Be kell ismernem, hogy nehéz és sokszor ellenállásba ütköző feladat. A tolerancia, az elfogadás megköveteli tőlünk, „többségi” katolikusoktól, hogy mi legyünk a zászlóvivői a bocsánatkérésnek, az őszinte történelemértelmezésnek és a másik fél meghallgatásának. Így talán protestáns testvéreink se fognak megvetni minket, nem fognak vádaskodni és próbálják megismerni az igazi katolikus tanítást. Az ilyen magatartás egyik jó példája II. János Pál pápa cselekedete, amikor pl. magyarországi látogatása során nem csupán szentté avatta a katolikus kassai vértanúkat, de egyszersmind megkoszorúzta a protestáns gályarabok Debrecenben, a Református Egyetem előtt álló emlékművét is. Örömmel tölt el, hogy tekintélyes nyugati katolikus teológusok követik Kálvin gondolatát és állandóan napirenden tartják az egyház reformálásának a témáját. Az állandó megújulásra ma éppoly nagy igény van, mint volt a reformátorok korában. És bár az „egyház malmai is lassan őrölnek”, változásokat tapasztalhatunk a zsinat óta is. Próbáltam utánanézni református testvéreinknél, hogy ők hogy állnak a megújulással, a más vallásúak megismerésével. Ez a kérdés azonban külön kutatást igényel a részemről. Azt azonban tapasztaltam, hogy a katolikus sajtó és teológia, de különösképp az egyházszociológia jóval reálisabb és kritikusabb az általam ismert református sajtónál és teológiánál, amely ugyancsak az én ismereteim szerint szinte teljes egészében csak „kegyességi” – jámborsági kérdésekkel foglalkozik. Az olvasónak az a benyomása, hogy a református egyház háza táján, a teológiai és vallásgyakorlási kérdések terén minden rendben van. (Folytatjuk!)1 Szántó Konrád: A katolikus egyház története. III. Az egyháztörténet forrásai. Szöveggyűjtemény. Ecclesia Kiadó, Bp., 1987. 582–583. o.