Még mindig meg tud lepni, mennyire nívótlan világban élünk. Sokkolva éreztem magam, amikor a tévén keresztül a magát lant-és életművésznek nevező férfiú arát és gyermekei anyját keresve betört az életembe. Rózsaszín cicanadrágban, fehér tüllben, zakóban, ingben, csokornyakkendőben illegette magát és próbált igézni. A rózsaszín háttéren Cupido helyett fehér, szárnyas terrier szálldosott a feje körül, és az egyetlen pozitívum az egészben az volt, hogy végre nem a pucérságával és nemesebbik szervével botránkoztat meg, hanem szimplán a hülyeségével. Szóval egy újabb mély értelmű show-műsor van készülőben. És ha bárki azt gondolná, hogy befuccsol az egész, mert nincs olyan ember, akinek ez megüti a szellemi mércéjét, ki kell ábrándulnia, mert biztos vagyok benne, hogy nők tömege fog jelentkezni a műsorba, hogy egyetlen igaz mátkája legyen a művész úrnak. Lesz, akit a szereplés vágya hajt, mást a lantos vagyona, vagy egy ingyen lagzi reménye, de biztos vagyok abban is, hogy igaz szívű csodálók is próbát tesznek majd. Mint minden produkció, ez sem ér semmit közönség nélkül, de tuti, hogy nézőkből is lesz bőven, amit a csatorna producerei pontosan tudnak is. A szellemi rágógumi már rég nem a művelt, széles látókörű, intelligens és érzelmileg gazdag lelkületű egyéneknek, vagyis a normális emberek alkotta rétegnek gyártódik, mert azok szép lassan kihalnak, viszont a célközönség alkot akkora tömeget, hogy meglegyen a kellő nézettség. Ez pedig elég a televíziózáshoz, ami sok családban még a gyereknevelés terheit is leveszi a szülők válláról. Úgyhogy az egyre vastagabb pénztárcájú médiamuftik megint nem fognak mellé, én viszont tovább mélyítem barátságom a könyvekkel.