Hittel, mely a szeretet által tevékeny

Az atya a keresztény boldogságról szólva a hitre, a szeretetre utalt. Mindannyian, mondta, a boldogság koldusai vagyunk, tartós boldogság után kutatunk, keressük, talán meg is találjuk a kulcsát, aztán csalódottan rájövünk, hogy mégsem illik a zárba. A boldogság – folytatta – harmónia az ember saját énjével, önmagával, a környezetével, Istennel. Hányszor háborgunk, akár a hullámzó folyó, úgy érezzük, sziklához csapódtunk, félünk, hogy ezúttal összetörünk, aztán körülöttünk minden lecsendesedik, egy lélegzetvételnyi időig megnyugszunk, erőt merítve a kudarcokból nyitunk a világ felé és haladunk, a következő keresztig. Az ember feladata, hogy tudásban gazdagodjon – mondta Leontin atya. Alig választ el bennünket pár év attól a gondolattól, amikor a tudásszomj megszűntnek volt tekinthető az iskolai tanulmányok befejezése után. Micsoda tévedés! Feladatunk a haladás, ahogyan az atya fogalmaz: égni kell annak, aki gyújtani akar – pislákoló mécsesként is világíts! Hányszor adjuk fel, kézlegyintéssel lerendezünk valamit, amit még testi-szellemi képességeink birtokában meg tudnánk oldani, de szerintünk ugyan minek? Pedig a talentummal el kell számolni, bűn megtartani. Egy örök érvényű témát is hallhattak a jelenlévők: fogadd el magad, olyannak, amilyen vagy. Nehéz. A tizenhat éves gyermek pánikba esve számlálja a pattanásait, a korosodó ember a ráncait. A tininek még van esélye, a koráról árulkodó pötty elmúlik, az idős ráncainak száma növekszik. Nem kellene ezzel foglalkozni, mert valaki éppen a szeplős arcocskát simogatja meg szeretettel, vagy a ráncos arcot tartja a világ legszebbjének, vagy észre sem veszi, mert mindkettőben csak egy a fontos: a belülről sugárzó szeretet. Valaki sikeres, más átlagember marad. A lényeg ugyanaz: ember. Az atyának igaza van – fogadd el magad. Dr. Stella Leontin a múlt elengedéséről szólt. Engedd el, már megkövesedett, csak tanulni lehet belőle. Nem lehet cipelni, hiszen elég a mának a maga baja. Megtörténik velünk, hogy visszasírnánk a múltat, valamit másképpen tennénk, valakit képtelenek vagyunk elengedni. Pedig csak a most a miénk, a jelenben kell élni, mert nem tudhatjuk azt sem, hogy mit hoz a jövő. Milyen mélyen igaz gondolatok! A bűnről beszélve az atya elmondta, nem elesni szégyen, hanem úgy maradni. Felkelni isteni. Légy szabad – ez a boldogság! Bánd meg a bűnöd! Nem akarok más lenni, csak önmagam javított kiadása. Ismét egy nehéz, de nem megoldhatatlan feladat. Vajon sikerül? Szeressétek egymást, ahogyan én szeretlek titeket – emlékeztetett Jézus szavaira. Az élet egyetlen értelme a szeretet, csodákra képes, megtart embernek. Isten szeretetre tanít. Érzelmeinknek nem lehet parancsolni és nem lehet őketmegfogalmazni. A szív – titok. A szeretet nem érzelem, hanem harc a másikért, mondta derűs nyugalommal, majd feltette a megdöbbentő, pedig annyira egyszerű kérdést: Mikor mondtad házastársadnak: szeretlek, ha még egyszer kellene, ismét téged választanálak? A teremben csend volt, a jelenlévők értékelték életvitelüket. Szemükben váratlanul megcsillant egy-egy felismerő, megbánó vagy árulkodó könnycsepp. A kérdések nem fogytak el: testvérem, mikor dicsérted meg a társad, a gyermeked? Miért vagy fukar? A szeretet szavai simogatnak. Mondd ki a szót, az élet rövid, ne legyen késő! – hangzott el az annyira fontos intelem. Lesütött szemek – tényleg, mikor is dicsértem meg...? Mit mondtam neki, mielőtt örökre távozott, azt, hogy szeretem az égig, vagy azt, hogy tűnjön előlem, soha többé ne lássam? A gondolatok fonala nem ért véget, az atya folytatta: Ki kell mondani a „nem”-et is, mert lehet, hogy akinek mondjuk, sírni fog, de később hálás lesz érte. Mennyire igaza volt. Gyermekeinknek egy szebb jövőt álmodunk. Ennek nevében szinte mindent megengedünk nekik – „ha nekem nem állt módomban, legyen a gyereknek” címmel. Aztán az élet örvényében elvesznek, amikor idegenektől először hallják azt, hogy valamit nem lehet. Pedig sokszor fogják hallani... Az imáról szólva dr. Stella Leontin bátorít: Mondd el Istennek a gondolataid – érdeklik őt. Tedd elé a terhedet, holnap egy új, másmilyen nap lesz. Aztán megnyugtat: Akinek hite van, soha nincs egyedül. Szólj, ne akadjon meg a szó! Imádkozz, és vedd fel a keresztet, szenvedj némán, emelt fővel. Te tudod, hogy a sok napfény sivatagot teremt. A fát megmetszik, hogy gyümölcsöt hozzon. A könnyek áldottak. Testvérem, folytatja mosolyogva: Ne zúgolódj, nézz szembe a szenvedéssel. Szinte naponta törünk össze vélt vagy valós sérelmek terhe alatt. Aztán nyugodtabb vizekre evezünk. Befejezésként elhangzott egy igen fontos üzenet és útmutató: Légy derűs! Manapság a mosoly, a derű hiánycikk. Vajon miért? Nem kerül semmibe. Mégis... Ahogyan az atya fogalmaz, ne légy olyan, akár a gesztenye, belül keserű, kívül szúrós. Tükröt tesz elénk. Ilyenek lennénk? A jelenlévők mindegyike lélekben gazdagabban és önmagára találva indult haza. Ilyen tartalmas, lélekemelő előadáshoz ritkán van szerencsénk.